— Tudod, mi az, ami a leginkább fáj? — kérdezte Anna, miközben az ablakon túlra meredt. — Nem az, hogy segíteni kell. Ha édesanyád valóban bajban lenne, ha gyógyszerre vagy ételre nem futná, én lennék az első, aki azt mondja: adjunk. De nincs rászorulva. Van nyugdíja, saját lakása, még dolgozik is mellette. Egyszerűen hozzászokott, hogy a fia tartja el. Eszter pedig megszokta, hogy a bátyja állja helyette a számlákat. Nem hálásak a támogatásodért, Bence. Úgy tekintenek rá, mintha kötelességed lenne.
Bence nem válaszolt azonnal. Gyerekkori emlékek kúsztak elő benne. Az anyja hangja: „Megszültelek, mindent rád áldoztam, egyszer majd visszaadod.” Ezek a mondatok beleégtek a tudatába. Sosem kérdőjelezte meg őket, természetesnek vette, ahogy a levegővételt.
— Fogalmam sincs, hogyan mondjam el nekik — szólalt meg végül. — Valahányszor megpróbálom, összeszorul a torkom. Sírás, rosszullét, szívroham… mindig ez jön.
— Mert hagyod, hogy hasson rád — tette le Anna a bögréjét. — Belemész a játszmába. De mondok valamit, ami keményen hangzik: ha egy felnőtt nő azért kap „szívrohamot”, mert nem finanszírozod a fölösleges kiadásait, akkor nem kardiológusra van szüksége, hanem pszichológusra. És ez nem a te terhed. Nem lehetsz az érzelmi mankója.
Elhallgatott, majd csendesebben folytatta:
— Nem akarlak megbántani. Csak azt szeretném, ha végre látnád: mi hárman vagyunk egy család. Te, én és a kisfiunk. A többiek a rokonaid. Segíthetünk, de nem úgy, hogy közben mi maradunk üres kézzel.
Bence megfogta Anna hideg ujjait.
— Igazad van — mondta nehézkesen. — Tényleg. Csak adj egy kis időt. Beszélek velük. Egyedül. Tudniuk kell, hogy ez az én döntésem.
— Valóban így gondolod? — kérdezte Anna remény és bizonytalanság között.
— Igen. Ma este átmegyek anyához munka után.
Anna néhány másodpercig hallgatott, majd bólintott.
— Rendben. Hiszek neked. De ha nem lépsz, kénytelen leszek én. És akkor már nem lesz visszaút.
— Értem.
Anna kiment a konyhából. A lakásban a reggel szokásos zajai hallatszottak, mégis minden másnak tűnt. Bence az asztalon hagyott tablet után nyúlt, újra megnyitotta a bankszámlakivonatot. Hónapról hónapra sorakoztak a tételek. Nem figyelt rájuk korábban. Kényelmesebb volt nem számolni.
Most azonban szembenézett a valósággal. Fél év alatt kétszázötvenezer forint. Ehhez jött Anna álmatlan forgolódása, amikor azon törte a fejét, miből lesz babakocsi. Az ő hallgatása, hogy ne terhelje a férjét. A kimerültsége, amit ő észre sem vett.
Bence becsukta a tabletet, homlokát a tenyerébe támasztotta. Fel kell hívnia az anyját. Olyasmit kell kimondania, amit az nem akar hallani. Nem tudta, lesz-e hozzá ereje.
A telefon újra rezgett. „Anya” — villogott a kijelzőn. Nem vette fel. Figyelte, ahogy elnémul, majd üzenet érkezik. Nem hallgatta meg. Sejtette a tartalmát: könnyek, szemrehányás, fenyegetés. Ugyanaz a lemez.
Anna farmerben és pulóverben tért vissza.
— Nem veszed fel?
— Majd este. Megígértem.
— Akkor készülj. Főzök friss kávét. Bemész dolgozni?
— Igen. Kell valami, ami elterel.
A fürdőszobai tükörben fáradt férfi nézett vissza rá. Ősz szálak a halántékán, karikák a szeme alatt. Hideg vízzel mosta meg az arcát, és magában ismételgette: „Meg kell tennem. Értük.”
A konyhában már terjengett a friss kávé illata. Leültek egymással szemben. A csend most nem ellenséges volt, inkább törékeny fegyverszünet.
— Este átmegyek — mondta cipőfűzés közben.
— Várok — felelte Anna.
Összeölelkeztek az ajtóban. Néhány másodpercig minden a régi volt.
Az autóban ismét rezgett a telefon. Nem nézte meg. A visszapillantóban még látta Anna alakját az ablaknál, aztán befordult a sarkon.
Az irodában a munka alig haladt. A számok összefolytak. Ebédszünetben kiment az épület elé, leült egy padra, és megnyitotta az üzeneteket. Tizenhét olvasatlan. Anyjától és Esztertől.
„Meg akarsz ölni, Bence?”
„Éhezünk.”
„Ha nem adod vissza a kártyát, odamegyek.”
Eszter rövidebben, de ugyanolyan éllel írt.
„Mi lett belőled?”
„Mi már nem számítunk?”
„Anya sír.”
Bence visszatette a telefont a zsebébe. Este beszélni fog. Megígérte.
A nap lassan vánszorgott. Hat után is az irodában ült még, halogatva az indulást. Végül lement a parkolóba. Először hazafelé vette az irányt — átöltözni, összeszedni magát.
Ahogy belépett a lakásba, azonnal érezte a feszültséget. A nappaliból hangok szűrődtek ki. Anyja és Eszter hangja.
A szíve nagyot dobbant. A nappali ajtajában megtorpant.
Anyja a kanapén ült, Eszter mellette, karba tett kézzel. Velük szemben Anna, egyenes háttal, higgadt arccal. Az asztalon egy üveg macskagyökér-csepp és egy pohár víz.
— Megjött a főszereplő — jegyezte meg Eszter gúnyosan.
Anyja vörös szemmel fordult felé.
— Bencém, mondd el, mi folyik itt! A feleséged elzavar minket? Elveszi a pénzünket?
— Senki nem vesz el semmit — mondta Anna nyugodtan. — A közös pénzünkről mi döntünk.
— Te ne szólj bele! — csattant fel az anyja, felugorva.
— Anya, ülj le — szólt rá Bence, keményebben, mint tervezte.
Az asszony meghökkent, majd lassan visszaült.
— Ez az én családom — folytatta Bence. — Jogom van tudni, mire megy el a pénzem.
— A te pénzed? — vágott vissza az anyja. — Ki nevelt fel?
— Nem felejtettem el. De nem tartozom korlátlan eltartással.
Anna közbeszólt:
— Aranylánc, tévé, hitel. Ezekre ment el a pénz. Arra, amit gyógyszernek neveztek.
Eszter felpattant.
— Te mérgezed őt ellenünk!
— Elég — lépett Bence Anna elé. — Tisztelni fogod a feleségemet.
A vita élesedett. Az anyja a mellkasához kapott.
— Rosszul vagyok… szívem…
— Hívjunk mentőt — mondta Anna higgadtan. — Ha valóban baj van, segítenek.
A két nő összenézett. Az anyja lassan kiegyenesedett.
— Nem kell orvos.
— Akkor beszéljünk normálisan — mondta Bence. — Segítek, ha szükség van rá. De nem lesz több szabad hozzáférés a számlámhoz.
— Éhen haljunk? — csattant Eszter.
— Nem fogtok — felelte Anna. — Van jövedelmetek. Ha kevés, változtatni kell. De nem rajtunk élősködni.
Hosszú csend következett.
— Menjünk, anya — mondta végül Eszter. — Itt idegenek vagyunk.
Az anyja könnyes szemmel nézett Bencére.
— Elárultál.
— Nem. Felnőttem — válaszolta remegő hangon. — Szeretlek, de nem tarthatlak el.
Az ajtó csapódása véglegesnek hatott.
Bence a nappaliba ment vissza. Anna az ablaknál állt.
— Jól vagy? — kérdezte.
— Nem tudom — ült le Bence. — Helyes volt?
— Igen — felelte Anna, mellé ülve. — Nehéz, de szükséges.
— Sírt…
— Mert nem kapta meg, amit akart. Ez nem a te bűnöd.
Bence ránézett.
— Örülsz?
— Annak, hogy kiálltál értünk, igen. De ez még csak a kezdet.