A telefon rezgése élesebben hasított a hajnal csendjébe, mint bármilyen ébresztő. Bence először azt hitte, csak az óra jelzi a fél hatot, de a készülék nem hallgatott el, sőt egyre követelőzőbben búgott a kis éjjeliszekrényen. Csukott szemmel tapogatózott, ujjai rátaláltak a hideg burkolatra, és anélkül, hogy igazán magához tért volna, a füléhez emelte.
— Bence, a feleséged letiltotta a számláinkat! — harsant Ilona hangja olyan erővel, mintha nem is telefonon, hanem a szoba közepén állva kiabálna. — Azonnal beszélj vele, és tedd helyre, mint egy férfi! Most rögtön!
Bence felült az ágyban, a takaró lecsúszott a derekáig. A feje tompán lüktetett az előző esti késői lefekvéstől. Anna mellette megmozdult, félálomban feljebb húzta a paplant, de nem ébredt fel teljesen.
— Anya… miről beszélsz? — motyogta Bence rekedten. — Milyen számlák? Még nincs is hat óra.
— Ne merj így beszélni velem! — csattant fel Ilona, és hangja éles sipításba fordult. — Elmentünk Eszterrel bevásárolni, és egyik kártya sem működik! Se az enyém, se az, amit tőled kaptam! Anna mindent letiltott! Pénz nélkül hagyott minket!
Bence végighúzta tenyerét az arcán, mintha így letörölhetné az ébredéssel együtt érkező feszültséget is. Eszébe jutott, hogy előző este Annával a gyerekszoba felújításáról vitatkoztak: festék vagy tapéta, milyen szín, mennyibe kerül majd. A beszélgetés valahol a pénzügyeknél kötött ki, Anna mondott is valamit arról, hogy változtatni kellene bizonyos dolgokon. Ő azonban nem figyelt igazán. Mindig kényelmetlenül érezte magát, ha számokról és kimutatásokról volt szó.
— Biztos valami technikai hiba — próbálta csillapítani anyját halkan, hogy ne ébressze fel a feleségét. — Előfordul az ilyesmi.
— Hiba a fejedben van! — förmedt rá Ilona. — Felhívtam a bankot! Azt mondták, a főszámla tulajdonosa kérte a társkártyák zárolását! Szerinted ki volt az? A te drága feleséged! Micsoda nőhöz mentél hozzá!
Bence tekintete akaratlanul is Annára siklott. A nő az oldalán feküdt, egyik kezét a párna alá csúsztatva. Régi pólóját viselte, amely alatt már jól látszott a domborodó hasa. Két hónap, és megszületik a kisfiuk. Békésnek és törékenynek tűnt — és mégis, a vádak szerint most ő kavarta fel a család egész életét.
— Este beszéljünk róla — zárta rövidre Bence. — Most készülnöm kell dolgozni.
— Addig éhezzünk? — Ilona hangja jegessé vált, pontosan olyanná, amilyennek Bence gyerekkorából ismerte. Ez a hang mindig azt jelentette: addig nem lesz vége, amíg ő nem győz. — Emlékszel, mennyit áldoztam érted? Hány éjszakát virrasztottam át? Két állásban dolgoztam, hogy rendes ruhád legyen! Most pedig hagyod, hogy egy idegen nő megalázzon?
Bence összeszorította az állkapcsát. Ez a beszéd nem volt új. Ugyanezek a mondatok, ugyanaz a bűntudatkeltés. Egész életében azt hallgatta, hogy mindennel tartozik az anyjának. Hogy nélküle semmire sem vitte volna. És eddig mindig meghátrált.
— Majd intézem — mondta végül kurtán, és bontotta a vonalat.
A telefon képernyője elsötétült. Bence percekig mozdulatlanul ült, a halvány hajnal fénye beszűrődött a függöny résein. A fal túloldalán csobogni kezdett a víz, valaki már zuhanyzott.
— Mi történt? — szólalt meg Anna csendesen.
Nem aludt. A párnára támaszkodva figyelte őt, tekintete tiszta és éber volt. Bencének hirtelen kellemetlen érzése támadt, mintha rajtakapták volna valamin.
— Anya hívott — felelte. — Azt állítja, letiltottad a kártyákat.
Anna nem kapta el a pillantását.
— Nem az ő számláját zároltam — mondta nyugodtan. — A mi közös pénzünkhöz való hozzáférést szüntettem meg.
— Vagyis? — kérdezett vissza Bence feszülten. — Azt a kártyát is, amit anyának adtam?
— Igen. És Eszterét is — bólintott Anna. — Mindkettő a te főszámládhoz tartozik. Ami a mi családi kasszánk. Két hónap múlva szülök, és egy fizetésből élünk majd. Jogom van tudni, mire megy el a pénzünk.
Bence felpattant, járkálni kezdett a szobában.
— Legalább szóltál volna! — csattant fel. — Megbeszélhettük volna!
— Fél éve próbálom megbeszélni — válaszolta Anna, hangjában most már keménység csengett. — Amikor anyád ötvenezerért bundát vett a kártyádról, azt mondtad, „kellemetlen” számon kérni. Amikor Eszter a gyorskölcsöneit fizette a te pénzedből, azt mondtad, „nehéz időszak”. Én pedig terhes vagyok, lakáshitelt fizetünk, autóhitelt, és félretesszük a babaszobára valót. Te pedig nem tudod, mennyi folyik ki a kezünk közül.
— Most akkor te döntesz mindenről? — kérdezte Bence ingerülten.
— Nem. De nem fogom tovább nézni, hogy korlátlan bankautomatának használjanak minket — felelte Anna halkan, mégis határozottan. — Az elmúlt hat hónapban kétszázötvenezer forint ment el rájuk. Egy év alatt félmillió. Közben mi spórolunk minden filléren.
A számok súlyként nehezedtek Bencére.
— Ne beszélj így anyáról…
— Segíteni lehet — vágott közbe Anna. — De az nem segítség, ha ész nélkül finanszírozod a luxusát. A segítség átlátható és határokkal jár.
Bence visszaült az ágy szélére, fejét a tenyerébe temette.
— Legalább előre szólhattál volna.
— Százszor szóltam — válaszolta Anna, majd a telefonjáért nyúlt. — És most ide is fognak jönni, igaz?
— Anya azt mondta, átjön — ismerte be Bence.
— Jöjjön. Elmondom neki személyesen.
A férfi az órára nézett: fél hét múlt. Másfél óra múlva indulnia kellene dolgozni. A mellkasában azonban nehéz, bizonytalan érzés terpeszkedett.
A konyhában Anna főzni kezdte a kávét. Bence utána ment. A levegőben friss kávéillat terjengett, mégis feszült volt a csend.
Leültek egymással szemben. Anna a hasára tette a kezét, ösztönös mozdulattal.
— Megmutatom a kimutatást — mondta. — Nézd meg te is.
Elővette a tabletet, megnyitotta a banki alkalmazást, majd Bence elé fordította a képernyőt.
Sorok és összegek követték egymást. Ékszerbolt — tizenötezer. Gyorskölcsön — negyvennyolcezer. Műszaki áruház — kilencvenezer.
— Ez a televízió anyád új lakásába — magyarázta Anna. — Azt a lakást, amit azután vett, hogy eladta a régit. Azt, amelyikhez mi is hozzájárultunk éveken át.
Bence gyomra összeszorult. Emlékezett, mennyit dolgoztak azért a lakásért. És arra is, hogy Ilona sosem ajánlotta fel a pénz visszaadását.
— Eszter három különböző hitelintézetnél tartozik — folytatta Anna. — És mindenhol te vagy a kezes. Tudtad?
— Azt mondta, formalitás — suttogta Bence.
— Nyolc hónapja „formalítás”.
A lista végére érve Bence úgy érezte, mintha hideg vízzel öntötték volna le. Mindez ott volt feketén-fehéren, mégis ő inkább nem nézett oda eddig.
— Miért nem volt ez elég ok korábban? — kérdezte megtörten.
— Mert nem akartad meglátni — felelte Anna csendesen. — Én viszont nem engedhetem meg magamnak ezt a luxust. Nem akkor, amikor a gyerekünk jövője a tét.
Az ablakon túl gyerekek játszottak az udvaron. Bent az óraketyegés hangosnak tűnt.
— Mit vársz tőlem? — kérdezte végül Bence.
— Hívd fel anyádat. Mondd el neki, hogy ez így nem mehet tovább. Hogy segítesz, ha valóban szükség van rá, de nem finanszírozol többet felelőtlen költekezést. Állíts fel határokat.
— Ő ezt árulásnak fogja nevezni.
— Lehet. De te már nem vagy gyerek. Hamarosan apa leszel. El kell döntened, kinek az érdekeit véded.
Bence hosszasan nézte a feleségét. Valóban megváltozott. Nem lett keményebb — inkább tudatosabb. Felelősebb.
— Más lettél — jegyezte meg halkan.
— Felnőttem — felelte Anna. — A mi fiunkért.
Leült, belekortyolt a kihűlt kávéba, majd Bencére emelte a tekintetét.
— Tudod, mi a legfájdalmasabb ebben?