Anna még sokáig ott maradt mellette a kanapén, mintha puszta jelenlétével akarná megerősíteni azt, amit kimondtak. Bence érezte a kezének melegét, és próbálta elhinni, hogy valóban együtt állnak szemben mindazzal, ami most következik.
— Nem fognak belenyugodni — szólalt meg végül halkan. — Ismerem anyát.
Anna bólintott.
— Igen. Tudom. Hívogatni fog. Írni fog. És minden rokonnak elmeséli a saját verzióját.
— Pontosan ezt fogja tenni — felelte Bence keserű félmosollyal. — Nem tud veszíteni. Soha nem tudott.
— Akkor hadd csinálja — vont vállat Anna. — A lényeg, hogy mi tisztán látunk. Egy oldalon állunk. Tudjuk, mit akarunk.
Összefűzte az ujjaikat, finoman megszorította.
— Büszke vagyok rád — mondta. — Mindig tudtam, hogy képes leszel egyszer határt húzni.
Bence nem válaszolt azonnal. Tekintete az ajtóra siklott, amely mögött nemrég még ott állt Ilona és Réka. A csend most nehezebb volt, mint a kiabálás. A gondolat, hogy ez még csak a kezdet, lassan ránehezedett. Az anyja nem az a fajta ember volt, aki elfogad egy nemet. Meg fogja találni a módját, hogy fájdalmat okozzon. És ő nem tudta, lesz-e ereje a következő rohamhoz.
A telefonja hirtelen megremegett a zsebében. Elővette. A kijelzőn: Ilona.
Egy pillanatig habozott, majd elutasította a hívást, és az asztalra tette a készüléket.
— Nem veszed fel? — kérdezte Anna óvatosan.
— Most nem — rázta meg a fejét. — Hűljön le egy kicsit.
Egymáshoz simulva ültek a nappaliban. A lakás szokatlanul üresnek tűnt, mégis hosszú idő óta először érzett Bence valami halvány bizonyosságot. Anyja szemében talán áruló lett, de saját maga előtt most először volt őszinte. A döntés fájt, de a családjáért hozta meg. A feleségéért. A gyermekéért, aki hamarosan megszületik.
— Anna… — suttogta. — Köszönöm.
— Mit? — nézett rá meglepetten.
— Hogy nem hagytad, hogy tovább hazudjak magamnak. Hogy szembesítettél azzal, ami valójában történik.
Anna válasz helyett csak közelebb húzódott hozzá. Ebben a hallgatásban több megértés volt, mint bármilyen hosszú beszélgetésben.
A következő napok lassan, nyúlósan teltek. Bence bejárt dolgozni, hazajött, próbált úgy tenni, mintha minden rendben lenne. De belül feszült maradt.
Ilona nem hagyta annyiban. Minden egyes nap jelentkezett. Volt, hogy többször is. Először sírt. Aztán vádaskodott. Majd újra sírt. Azt állította, felment a vérnyomása, mentőt kellett hívni hozzá, majdnem belehalt az idegességbe. Bence némán hallgatta, ujjai olyan erősen szorították a telefont, hogy elfehéredtek az ízületei.
— Tudod, mit mondott az orvos? — remegett Ilona hangja. — Nyugalom kellene. De honnan szerezzek nyugalmat, ha a saját fiam hátat fordít nekem?
— Nem fordítottam hátat — felelte Bence már sokadszor. — Csak azt kértem, hogy ne költsétek a mi pénzünket feleslegesen.
— A mi pénzünket? — csattant fel az anyja. — Mintha az a nő nem lenne idegen! Elvette az eszedet! Régen figyelmes voltál, gondoskodó. Most meg olyan vagy, mint egy gép!
— Erről nem vitatkozom — zárta rövidre Bence.
Letette, de tíz percen belül újra csörgött. Vagy Ilona, vagy Réka. Vagy érkezett egy hosszú üzenet valamelyik távoli rokontól, akik hirtelen mind emlékezni kezdtek rá, és közölték vele: az anyát nem szabad megbántani, ő egyedül nevelte fel, hálátlan, ha nem segít.
Anna látta, mennyire őrlődik. Nem szólt bele, nem erőltetett beszélgetést, de figyelte.
— Nem lenne jobb, ha elmennél hozzá? — vetette fel egy este, amikor Bence egy órán belül ötödik alkalommal utasította el a hívást.
— Minek? — nézett a telefonjára.
— Nyugodtan beszélni. Még egyszer elmondani, amit akarsz.
— Már elmondtam. Nem hallja meg. Csak azt, amit hallani akar.
Anna sóhajtott, és a fotel karfájára ült.
— Az anyád. Nem tudsz úgy tenni, mintha nem létezne. Ha te nem mész, ő fog idejönni. És akkor kezdődik minden elölről.
Bence felemelte a fejét. Fáradtság és fájdalom ült a szemében.
— Mit tegyek? Mondtam neki az igazat. Elmagyaráztam. Mégis úgy viselkedik, mintha semmit sem mondtam volna. Feladjam? Adjam vissza a bankkártyát?
— Nem. De ne bújj el. Beszélj vele szemtől szembe.
Hosszan hallgatott.
— Rendben. Szombaton elmegyek.
Az a szombat gyorsabban érkezett, mint várta. Reggel sokáig készülődött, mintha halogatással nyerhetne időt. Anna kávét főzött neki, szendvicset csomagolt, hátha elhúzódik a beszélgetés.
— Hogy érzed magad? — kérdezte az előszobában.
— Mintha kivégzésre mennék — próbált mosolyogni.
— Ha bármi van, hívj.
— Megoldom.
Megcsókolta, majd elindult.
A félórás út alatt fejben újra és újra végigvette, mit fog mondani. Nyugodtan kezd. Tisztán fogalmaz. Szeretetből, de határozottan.
A panelház előtt parkolt le, amelyben gyerekkora nagy része telt. Egy percig még az autóban ült, aztán kiszállt. A lift nyikorgott, amikor felvitte az ötödikre.
Az ajtó előtt megtorpant. Belülről beszélgetés és nevetés hallatszott. Ilona és Réka. Vidám hangok.
Csengetett. A zaj elhalt.
Ilona nyitott ajtót. Először meglepetés, majd túláradó öröm, végül sértett hűvösség suhant át az arcán.
— Nahát, megjelentél — mondta élesen. — Gyere be.
Bence levette a cipőjét, bement a nappaliba. Réka a kanapén ült, lábait felhúzva, előtte sütemény és kávé.
— Beszélhetnénk? — kérdezte Bence.
— Hallgatlak — felelte Ilona, karba tett kézzel.
Az ismerős tárgyak között ott volt az a nagy televízió is, amit ő fizetett ki. Az asztalon egy friss ékszerdoboz hevert.
— Hogy vagy? — kezdte.
— Mintha számítana — vágta rá Ilona.
Réka felnevetett.
— Két hét után jutott eszedbe érdeklődni.
— Szeretnék nyugodtan beszélni — fordult Bence a húgához. — Ketten.
— Ez az én otthonom is — vágta rá Réka. — Jogom van itt maradni.
Bence halkan felsóhajtott.
— Nem a pénzről akarok vitatkozni, de nem te fizeted a számlákat.
— Már megint ez! — csattant fel Réka.
Ilona közbelépett, majd lágyabb hangra váltott.
— Bence, mi nem tudunk meglenni nélküled. A nyugdíjam kevés, Réka fizetése is. Nem akarod, hogy nélkülözzünk, ugye?
— Nem akarom — felelte higgadtan. — De nem akarom azt sem, hogy a családom pénzéből éljetek, miközben lenne más megoldás.
A vita gyorsan elmérgesedett. Ilona számonkérte az áldozatait, Bence felsorolta az éveken át nyújtott támogatásokat: lakáshitel, felújítás, hitelek, vásárlások.
— Nekem is családom van — mondta végül. — Gyermekem lesz. Érted?
Ilona hirtelen a mellkasához kapott, és lassan roskadni kezdett.
Réka felkiáltott:
— Látod? Tönkreteszed!
Bence azonban mozdulatlan maradt.
— Hívd a mentőket — mondta nyugodtan.
Réka döbbenten nézett rá.
— Ha rosszul van, orvos kell.
Elővette a telefonját. Ilona azonnal felegyenesedett.
— Ne hívj senkit — sziszegte.
A szeme száraz volt. Harag vibrált benne.
— Nem azért jöttél, hogy békülj — mondta. — Menj el.
Bence lassan felvette a kabátját.
— Szeretlek — mondta csendesen. — De nem leszek többé a pénzforrásod. Ha gyógyszer kell, segítek. Ha élelem, hozok. De nem finanszírozom az aranyat és a hiteleket.
Réka gyűlölettel nézett rá.
— Takarodj!
Bence szó nélkül távozott. A lépcsőházban hosszan nézte a csukott ajtót. Nem megkönnyebbülést érzett, hanem ürességet.
Az autóban felhívta Annát.
— Vége — mondta. — Ugyanaz a színjáték.
— Hogy vagy? — kérdezte Anna.
— Fura. Mintha elvágtak volna bennem valamit.
— Fáj, mert régóta benned volt — felelte halkan. — De jól döntöttél.
Hazafelé a visszapillantó tükörben még látta a házat, aztán eltűnt a kanyarban.
Otthon Anna az ajtóban várta. Bence átölelte.
— Minket választottalak — suttogta.
— Tudom.
Vacsora várt az asztalon, gyertya égett. Egy kis sziget a káoszban.
Egy hónap telt el. Bence azt hitte, a legrosszabbon túl van. Tévedett.
Ilona hirtelen elhallgatott. Nem hívott. Nem írt. A csend nyugtalanítóbb volt minden veszekedésnél. Három nap után Bence rájött: ez új stratégia.
A rokonokat küldte maga helyett.
Elsőként Ilona régi ismerőse, Mária hívta Debrecenből. Ritkán beszéltek, most mégis mézes hangon érdeklődött Anna hogyléte felől, majd hamar rátért a lényegre.
— Azt hallom, kitetted az anyádat a pénzből.
Bence nyugodtan válaszolt, de érezte, ahogy újra köré fonódik a régi háló.
Alig telt el egy óra, már József jelentkezett Szegedről. Ugyanazok a mondatok. Ugyanaz a szemrehányás. Hálátlanság. Önfeláldozó anya. Megtévesztett fiú.
Bence letette a telefont, és tudta: ez még csak a kezdet.