– Az iratokat gyorsan el lehet intézni – folytatta Gábor magabiztosan. – Utánanéztem, nem nagy ügy. A lakás kettőnk nevén van, szóval semmi akadálya.
– Kettőtökén – ismételte Mária elgondolkodva. – Az így rendben van.
Felvette a villát, gondosan leemelt egy falat heringet a tányérról. Gábor közben azon tűnődött, ideje lenne anyjának egy új kanapét venni a szobába; a mostani már vállalhatatlanul kopott.
Aznap este egyikük sem sejtette, hogy a lakás már fél éve nem „kettőjüké”.
És hogy ebben a pillanatban az egyetlen tulajdonos egy kávézóban ül, az asztalon kinyomtatott papírok hevernek előtte, ő pedig nyugodtan kortyolja a kávéját az ügyvéddel szemben.
Mária végül szerdán érkezett.
Nem pénteken, ahogy eredetileg megbeszélték. Nem is csütörtökön. Szerdán, délelőtt fél tizenegykor állt az ajtóban két kockás szatyorral, egy doboz porcelánnal és Judittal együtt, aki egy gurulós bőröndöt vonszolt maga után, és már a lépcsőházban is hangosan lihegett.
Eszter ajtót nyitott, és néhány másodpercig csak nézte a jelenetet. Két idős nő, csomagok, naftalinszag és erős parfüm – mindez az ő lakása küszöbén, olyan magabiztossággal, mintha fejben már el is rendezték volna a bútorokat.
– Korábban jöttünk – közölte Mária egyszerűen. Nem mentegetőzve. Tényként.
– Látom – felelte Eszter higgadtan.
Judit, a sógornő – hatvannyolc éves, mahagóni árnyalatúra festett hajjal és azzal a mindentudó tekintettel, amely egész életében elkísérte – már be is lépett az előszobába, meg sem várva a meghívást.
– Barátságos – jegyezte meg körbepillantva. – Kicsit alacsonyak a mennyezetek, de lakható.
Lakható. Eszter elraktározta magában a szót.
Gábor ebédidő körül ért haza. Amikor meglátta Juditot, egy pillanatra megakadt, de gyorsan rendezte a vonásait: mosoly, ölelés, érdeklődés az egészség felől. Mindig tudta, hogyan kell a feszültséget egy kedélyes gesztussal elfedni, mintha minden pontosan a terv szerint alakulna – még akkor is, ha terv valójában nem létezett.
Eszter a konyhaajtóból figyelte.
Vacsoránál Mária ragadta magához a szót – ahogy mindig.
– Gáborkám, gondolkodtam. Tudod, a nyugdíjunk nem túl magas. Ha mindketten ide lennénk bejelentve, jogosultak lennénk a fővárosi pótlékra. Nem is kevés pénzről van szó. Juditnak különösen fontos lenne, a gyógyszerei miatt – a térdei nem a régiek.
Gábor bólogatott, falatozott. Eszter a tányérját nézte.
– Anya, ezt azért meg kellene nézni, hogyan működik…
– Ugyan már, mit kell ezen nézni? – vágott közbe Judit. – Te vagy a tulajdonos, intézd el. Nem nagy ügy.
Te vagy a tulajdonos.
Eszter lassan felemelte a fejét. Előbb Juditra nézett, aztán Máriára, végül a férjére.
Gábor megérezte a tekintetet, és indokolatlanul köhögni kezdett.
Éjjel a sötétben feküdtek. A fal túloldaláról motoszkálás, suttogás hallatszott. Judit szemmel láthatóan hosszabb időre rendezkedett be: kipakolta a ruháit a vendégszobai szekrénybe, egy kis ikont tett az ablakpárkányra, és már azt is megkérdezte, van-e porszívó, mert „itt-ott nem ártana alaposabban kitakarítani”.
– Gábor – szólalt meg Eszter a sötétbe.
– Hm?
– Judit miért jött pontosan?
Rövid csönd.
– Anya kérte. Segít neki a költözésben, a holmikkal.
– Azt mondta, be akar jelentkezni ide.
– Eszter, ne képzelődj.
– Nem képzelődöm. Az asztalnál mondta. Előtted. Hallottad.
Gábor hátat fordított. Ez volt a módszere: ha nem néz szembe vele, a téma mintha megszűnne létezni.
Eszter a plafont bámulta.
Rendben – gondolta. – Próbálják meg.
Másnap Mária afféle szemlét tartott. Eszter fél szemmel követte, ahogy anyósa úgy járja be a lakást, mintha vásárlás előtt állna. Benézett a kamrába, rosszallóan hümmögött. Bement a hálóba is, „csak hogy lássa, hogyan rendezkedtek be”. Megtapogatta a nappali függönyét, és megjegyezte, hogy az ilyen anyag hamar kifakul.
Közben Judit a konyhában telefonált valakinek, és lelkesen újságolta, hogy végleg Debrecenbe költözik, a lakás remek, és az unokaöccse végre „rendesen elintézte a dolgokat”.
Eszter a folyosón állt. Minden szót tisztán hallott.
Felvette a kabátját, a táskáját. Szó nélkül kilépett az ajtón, lement az utcára. A sarkon lévő kávézóban leült az ablak mellé, rendelt egy hosszú kávét, és elővette a telefonját.
– András, ketten akarnak bejelentkezni. Az anyja és a nagynénje.
– Várható volt – felelte az ügyvéd nyugodtan. – Gondolom, a kedvezmények miatt.
– Igen. Nyugdíjpótlék, gyógyszertámogatás.
– Értem. Eszter, hadd emlékeztessem: tulajdonosi hozzájárulás nélkül senkit nem lehet bejelenteni. A lakás kizárólag az ön nevén van. Egyedül ön dönt. Ők legfeljebb szeretnének valamit.
Eszter az utcát figyelte, az embereket, akik jöttek-mentek.
– Gábor nem tud az átíratásról.
– Tudom.
– Amikor megtudja, nem lesz szép jelenet.
– Valószínűleg nem – ismerte el András. – De jogilag teljesen tiszta a helyzet. Mindenhez joga volt. A kérdés inkább az: mikor és hogyan akarja kijátszani ezt a lapot.