– Hagyd már abba azt a vacak ropogtatnivalót! – Gábor dühösen csapta le a chipses zacskót az asztalra, mire néhány darab szétgurult a konyhakövön. – Komolyan beszélek hozzád, te meg úgy ülsz ott, mintha semmi közöd nem lenne az egészhez!
Eszter még csak felé sem fordult. Oldalra dőlve ült a széken, a telefonját görgette, és komótosan rágott tovább – látványosan nyugodtan, mintha nem a férje emelné fel a hangját, hanem csak a háttérben szólna a tévé.
– Anyám hozzánk lesz bejelentve. Ennyi. Eldöntöttem. A papírokat még ezen a héten elintézzük.
Erre Eszter végre ránézett.
Nem hirtelen. Nem felháborodva. Egyszerűen csak felemelte a tekintetét, és úgy mérte végig, mintha valaki most közölte volna vele, hogy fejest akar ugrani egy üres medencébe.
– Értem – mondta csendesen.
Gábor nem hallott ki semmi különöset ebből az „értem”-ből. Ritkán érzékelte az efféle finom árnyalatokat – főleg ott nem, ahol igazán kellett volna. Már a hűtő felé indult, azon töprengve, mit ehetne indulás előtt, mert át akart menni az anyjához, hogy személyesen vigye meg a jó hírt. Három éve élt egyedül egy kis garzonban a város szélén, és ő három éve halogatta ezt a beszélgetést. Most végre rászánta magát.
Eszter a hátát figyelte.
Hat hónapja már az én nevemen van a lakás – gondolta. – Pontosan fél éve, Gábor. Akkor, amikor három napra eltűntél horgászni Péterrel meg Tamással. Emlékszel?
Tisztán élt benne az a nap. A közjegyző – egy elegáns, középkorú nő vékony keretes szemüvegben, finom, drága illattal – tárgyilagos hangon mutatta, hová kell aláírnia. „Ide, és még ide.” Eszter gondolkodás nélkül írta alá a nevét. A keze nem remegett. Addigra már hónapok óta forgatta magában a döntést, mérlegelt, számolt, újra és újra végiggondolta az összes lehetőséget, és arra jutott: nincs más út.
Attól a naptól nem volt más választása, amikor véletlenül meglátta Gábor telefonján az üzenetváltást az anyjával.
Mária – így hívták az anyóst – azok közé a nők közé tartozott, akiket finoman csak „nehéz természetűnek” neveznek. A valóság ennél árnyaltabb volt. Olyan ember volt, aki mosolyogva képes beszélni veled, miközben észrevétlenül gödröt ás a lábad alá. Kicsit, gondosan, hogy elsőre fel se tűnjön.
Eszter a házasságuk második évében kezdte észrevenni.
Eleinte apróságokkal indult. Mária „csak egy órára” ugrott át, aztán estig maradt. Kinyitogatta a szekrényeket, mondván, csak körülnéz. Átrendezte a konyhát, mert „így praktikusabb, hidd el”. Egy alkalommal egyszerűen kidobta Eszter fűszereit, arra hivatkozva, hogy „Gábornak ég tőle a gyomra”. Eszter akkor hallgatott. Aztán megint. És megint.
Aztán jött az az üzenet.
„Anya, ne aggódj, a lakás kettőnk nevén van, bármikor ott lakhatsz” – írta Gábor két évvel korábban. Mária válasza gyorsan érkezett: „Rendben, fiam. Az a lány úgysem marad sokáig. Ismered a természetét.”
Az a lány.
Eszter visszatette a telefont pontosan oda, ahonnan elvette. Kiment az erkélyre, és hosszú percekig nézte a szemközti házak tetejét. Aztán visszament a hálóba, lefeküdt az ágyra.
De az álom elkerülte.
– Jössz velem? – szólt ki Gábor az előszobából, miközben belebújt a kabátjába.
– Nem – felelte Eszter. – Találkozóm van.
– Este hétkor? Miféle találkozó?
– Munka. Külföldi ügyfél, más időzóna – válaszolta röviden.
Egy kisebb cégnél dolgozott, logisztikával foglalkozott. Kívülről unalmasnak tűnő feladat, de tisztességes fizetést hozott, és ami még fontosabb: távolról is intézhette az ügyeit. Gábor sosem kérdezett bele igazán. Annyit tudott, hogy Eszter „táblázatokkal dolgozik” és „állandóan levelezik”. Ennyi elég volt neki.
– Jó, akkor megyek egyedül – vont vállat.
Az ajtó becsukódott mögötte.
Eszter lassan kifújta a levegőt, majd elővette a telefonját. Rövid üzenetet gépelt: „Elindult. Beszélhetünk.”
A válasz egy percen belül megérkezett: „Hívlak.”
A vonal túlsó végén nyugodt, kissé rekedt férfihang szólalt meg – András ügyvéd, akit egy kolléganő ajánlott neki fél évvel korábban. Már számtalanszor beszéltek. Ismerte a helyzetet, látta az iratokat, tisztában volt minden részlettel.
– Nos – kezdte higgadtan. – Mi történt ma?
– Kijelentette, hogy az anyját bejelenti hozzánk. Még ezen a héten.
Rövid csend következett.
– Értem – mondta András. – Akkor nézzük meg pontosan, mire van joga, és mire nincs.
Gábor nyolc körül ért az anyjához. Az asztal már meg volt terítve: főtt krumpli, hering, friss kenyér. Mária egyenes háttal ült a kedvenc foteljében az ablak mellett. Hetvenegy éves volt, de tartása, frizurája, a blúzára tűzött bross alapján akár húsz évvel fiatalabbnak is tűnhetett. Soha nem engedte meg magának, hogy elhanyagolja a külsejét.
– Na? – kérdezte, ahogy a fia belépett.
– Eldöntöttem, anya. Hozzánk költözöl.
Nem mosolygott azonnal. Előbb hallgatott egy pillanatig, majd lassan bólintott, mint aki pontosan erre számított, és most csupán nyugtázza a kimondott szavakat.
– Eszter beleegyezett?
– Nem ellenzi – felelte Gábor, miközben szedett magának a krumpliból. – Ő alapvetően nyugodt természet.
Mária hosszan nézett a fiára. A tekintetében volt valami nehezen megfejthető. Nem öröm. Nem is megkönnyebbülés. Inkább valami csendes, sűrű elégedettség, mint amikor az ember hosszú várakozás után végre megkapja, amire számított.