Eszter nem felelt azonnal. Az ablakon túl egy fiatal anya tolta a babakocsit; megállt egy kirakat előtt, hosszan nézett befelé, mintha mérlegelne valamit, aztán lassan továbbindult.
– Várok – szólalt meg végül Eszter. – Majd amikor ők kezdeményezik a papírmunkát, akkor beszélünk.
Nem kellett sokáig türelmesnek lennie.
Péntek reggel, a reggeli közben Gábor szinte mellékesen közölte, hogy keddre időpontot foglalt a kormányablakba. Mindhármuknak – az édesanyjának, a nagynénjének és saját magának. Ugyanazzal a hanggal mondta, amellyel azt kérte: „Add ide a sót”, vagy hogy aznap este későn ér haza.
Mária elégedett arccal ült az asztalnál. Judit komótosan vajazta a kenyerét, és feltűnően kerülte Eszter tekintetét – az a fajta kimért fölény sugárzott belőle, amit azok engednek meg maguknak, akik biztosak a dolgukban, de nem akarják nyíltan kimondani.
– A kormányablakba? – kérdezett vissza Eszter nyugodtan.
– Igen. Azt mondják, gyorsan megy. Tizenegyre kaptam sorszámot.
– Rendben – bólintott Eszter. – Akkor én is megyek.
Gábor kezében félúton megállt a bögre. A meglepetés egy pillanatra kiült az arcára.
– Minek jönnél? Elintézem.
– Nekem is van tisztáznivalóm – felelte halkan. – A lakás papírjaival kapcsolatban.
Mária felkapta a fejét. A menye hangjában volt valami alig érzékelhető él, egy rezdülés, amit nem lehetett pontosan beazonosítani, mégis karcolt.
– Miféle papírok? – kérdezte élesen.
– Több minden – mondta Eszter, és felállt az asztaltól. – Igyátok meg a teát, felveszek egy hívást.
Ahogy kilépett a konyhából, sűrű, bizonytalan csend maradt utána.
Judit törte meg először.
– Furcsán viselkedik mostanában.
– Semmi baja – morogta Gábor.
Mégis letette a bögrét, és a folyosó felé nézett. Valami motoszkált benne, egy nehezen megfogható nyugtalanság, amit nem tudott szavakba önteni, ezért inkább elhessegette.
A kedd gyorsan elérkezett.
Reggel Judit negyven percre birtokba vette a fürdőszobát. Eszter az ajtó előtt állt, hallgatta a víz csobogását, és arra gondolt: ma fordul a kocka. Akárhogyan is. Nem kapkodva, nem indulattal, hanem olyan nyugalommal, mint aki hosszú ideje tart egy kijelölt pont felé, és most végre odaér.
Együtt indultak el Gábor autójával. Mária az anyósülésen foglalt helyet, hátul Judit és Eszter ült. Az út nagy részében Judit egy régi szomszéd történetét mesélte, aki „egész életében mások sikerére irigykedett, és végül teljesen egyedül maradt”. A tanulság homályos volt, de Judit élvezettel adta elő, időnként Eszterre sandítva.
Eszter az ablakon túl elsuhanó utcákat figyelte.
A kormányablakban sorszámhúzó automata, műanyag székek és a hivatalos helyek jellegzetes szaga fogadta őket. Gábor kikérte a jegyet, leültek. Mária az ölében tartotta az előkészített, átlátszó tasakokba rendezett dokumentumokat. Látszott rajta, hogy mindent átgondoltnak hisz.
Húsz perc múlva szólították őket.
Hetes ablak. Az ügyintéző, Katalin, fiatal nő volt, fáradt, de rutinos tekintettel – olyan valaki, aki naponta emberek százait szolgálja ki, és már semmin sem lepődik meg.
– Miben segíthetek? – kérdezte tárgyilagosan.
– Lakcímbejelentés – válaszolta Gábor. – Az édesanyám és a nagynéném részére. A cím: Profeszszorok utcája…
– A tulajdoni lapot legyen szíves.
Gábor elővette a dossziét, és átnyújtotta a régi tulajdoni lap másolatát – azt, amely még kettejük nevén szerepelt, az átírás előttről.
Katalin rápillantott, majd a számítógépéhez fordult. Gépelni kezdett.
És akkor megállt.
Csak néhány másodpercre. De Eszter szinte fizikailag érezte a szünet súlyát.
– Egy pillanat – mondta az ügyintéző. – Ez a dokumentum már nem érvényes. A lakás tulajdonjogában változás történt. – A monitorra nézett. – Jelenleg az egyedüli tulajdonos: Varga Eszter Andrea.
A levegő megdermedt.
Judit lélegzete elakadt. Mária lassan Eszter felé fordította a fejét. Gábor a kezében tartott mappára meredt, mintha idegen nyelven beszéltek volna hozzá.
– Egyedüli tulajdonos? – kérdezte végül rekedten.
– A földhivatali nyilvántartás szerint – felelte nyugodtan Katalin – a tulajdonjog átruházása nyolc hónappal ezelőtt került bejegyzésre. Azóta a lakás kizárólag Varga Eszter Andrea nevén szerepel.
– Nyolc hónapja… – ismételte Gábor üresen.
Visszhangként koppant a szó a térben.
Felnézett Eszterre.
Eszter állta a tekintetét. Nem kezdett magyarázkodni ott, a hetes ablak előtt, Katalin és a két idősebb nő jelenlétében.
– Ezt meg kell beszélnünk – mondta egyszerűen.
Kiléptek a váróterembe. Gábor gyors léptekkel haladt előre, majdnem nekiment egy széknek. Mária és Judit az ablaknál maradtak, de szemmel követték őket, mint két mozdulatlan madár egy vezetéken.
– Mikor történt ez? – fordult Gábor Eszterhez, amikor félrehúzódtak.
– Tavaly márciusban.
– Miért?
Eszter a táskájába nyúlt, és egy borítékot vett elő. Átnyújtotta neki. A borítékban egy kinyomtatott üzenetváltás volt, dátumokkal ellátva, gondosan megszerkesztve.
Gábor átvette. Kihúzta a lapokat.
Olvasni kezdte.