— Ott, ahol nem alkudoznak velem egy szelet torta árán sem — felelte Eszter higgadtan.
— Anyámat hoztad kellemetlen helyzetbe.
— Gábor, édesanyád ma tökéletesen megoldotta egyedül is, hogy kellemetlen legyen a helyzet. Ehhez rám nem volt szüksége.
— Ez egy teljesen elfogadható kérés volt!
— Elfogadható kérés az, hogy add ide a sót az asztalnál. Az viszont, hogy valaki más lakására tartanak igényt, már egy másik kategória.
— Nem „valaki másé”, hanem családi!
Eszter felnevetett, röviden és élesen.
— Családi? Komolyan mondod? Rendben. Akkor írassuk át Erzsébet lakását a nevemre. Az is családi, nem? Add el az autódat, és tedd a pénzt a közös kasszába. A fizetésed kártyáját pedig add ide nekem. Hiszen egy család vagyunk.
— Ne csavard ki a szavaimat!
— Kellemetlen érzés, amikor a saját érveiddel szembesítenek?
A vonal túlsó végén csak a levegővétel hallatszott, súlyos, fojtott lélegzet.
— Anya azt mondta, ha nem hagyod abba ezt a makacskodást, mindkettőnket kirak.
— Engem már nem kell kirakni, eljöttem magamtól. Te viszont döntsd el, mit akarsz, Gábor. És kérlek, hagyd ezt az „anya azt mondta” szintet. Harmincöt éves vagy, nem tizenhat.
— Hálátlan vagy — mondta csendesebben, de a hangjában ott bujkált a méreg. — Befogadott minket.
— Téged fogadott be. Én ott legfeljebb hasznos kiegészítő voltam: főztem, takarítottam, beszálltam a költségekbe, és közben meghallgattam, hogyan kellene szabályosan felszeletelni az uborkát. Kényelmes felállás volt, elismerem.
— Szóval ennyi?
— Ennyi.
— Akkor holnap összepakolsz.
— Az enyém már nálam van. A tiédet pedig nem hívtam ide.
A férfi bontotta a vonalat.
Eszter ott maradt a nappali közepén, a telefon még a kezében volt. Nem sírt, nem tört rá pánik. Inkább valami tompa, szégyenlős megkönnyebbülést érzett. Mintha évekig vízzel teli vödröket egyensúlyoztak volna a vállán, és most egyszerre leemelték volna őket. A háta még sajgott, de végre kiegyenesedhetett.
Másnap este úgy csöngettek, mintha ostrom alá vennék a lakást.
— Nyisd ki, Eszter! — harsogta Gábor a folyosóról.
Eszter kinyitotta az ajtót, de a láncot rajta hagyta.
— Miért zártad be? — háborgott azonnal.
— Megérzés — felelte szárazon. — Mit szeretnél?
Gábor mögött Erzsébet állt, elegáns, világos kabátban, amelyről sütött, hogy győzni jött. A hóna alatt egy dossziét szorongatott.
— Békés szándékkal érkeztünk — csilingelte mézes hangon. — Itt vannak a papírok. Szabályos ajándékozási szerződés. Minden kulturáltan.
— Ez most komoly? — Eszter néhány másodpercig szinte szóhoz sem jutott.
— Komoly? Te csinálsz cirkuszt! — csattant fel Gábor. — Anya egész éjjel nem aludt.
— Micsoda dráma. Én viszont aludtam. Úgy, mint egy kisgyerek. Hónapok óta először.
— Látja? Ilyen! — kapta fel a szót Erzsébet. — Hideg, számító. Az én fiam érte…
— Álljunk meg — emelte fel a kezét Eszter. — A „mindent értem tett” monológot most mellőzzük. Különösen azok után, hogy a fia tegnap egyetlen egyszer sem mondta: „Anya, nincs igazad.” Szóval vagy távoznak, vagy rendőrt hívok. És csak hogy tiszta legyen: jogilag önök itt senkik.
— Még te jössz itt a törvénnyel! — Erzsébet előrelépett, és megrántotta az ajtót. — Gábor, teljesen elvesztette a józan eszét!
— Inkább ön veszítette el a határokat — vágta rá Eszter.
Gábor hirtelen a résen át nyomta be a papírokat.
— Írd alá, és minden visszatér a régi kerékvágásba. Anya megnyugszik. Hazaköltözünk. Miért csinálsz ebből ügyet? Ez csak egy lakás.
Eszter úgy nézett rá, mintha most látná először igazán.
— Neked talán csak egy lakás. Nekem az egyetlen hely, ahol nem szabják meg, mikor és hogyan vegyek levegőt.
— Túlzol.
— Nem. Most először nevezem nevén a dolgokat.
Átvette az iratokat. A vastag betűs cím fölött elmosolyodott, majd lassan kettétépte a lapokat. Aztán újra. A papírfoszlányok zizegve hullottak a szemetesbe.
Erzsébet felkiáltott, mintha szentségtörést látna.
— Megőrültél!
— Lehetséges — mondta Eszter nyugodtan. — De legalább szabad.
— Akkor válás? — préselte ki Gábor.
— Igen. Válás.
— Egy lakás miatt?
— Miattad. Azért, mert mindig mást választasz helyettem. A lakás csak rámutatott erre.
A férfi még mondani akart valamit, de az anyja már húzta a karját.
— Gyere. Még visszakúszik.
— Nem fogok — felelte Eszter csendesen.
A válás éppoly kellemetlen volt, mint a novemberi latyak: ragadt, hideg és elkerülhetetlen. Gábor eleinte könyörgő üzeneteket küldött.
„Beszéljünk per nélkül.”
Később vádaskodott.
„A kapzsiságod miatt ment tönkre minden.”
Aztán egészen abszurd dolgokkal állt elő.
„Ha már ilyen önálló vagy, legalább a tévét add vissza, én választottam.”
A televízió árát történetesen Eszter fizette, ahogy a bútorok felét is. De a legfurcsább mégsem ez volt. Hanem az, hogy Gábor őszintén meg volt győződve arról, hogy ő az áldozat. Elveszített egy kényelmes feleséget, egy ingyenes háztartásszervezőt és részbeni finanszírozót, és ezt úgy fordította le magában: „Nem tudta megőrizni a családot.”
Az első tárgyaláson Gábor az anyja mellett ült, mint egy szorgalmas diák az osztályfőnöke oldalán. Erzsébet a fülébe suttogott, igazgatta a gallérját, és Eszterre úgy nézett, mintha az elrabolta volna tőle a fiatalságát és a porcelánkészletét.
Eszter ügyvédje, Balázs, nyugodt, fegyelmezett férfi volt. Az arcáról lerítt, hogy nem lehet megfélemlíteni hangoskodással vagy a „tudja maga, kivel beszél?” típusú fenyegetésekkel. Az iratokat átnézve már az első találkozáskor közölte:
— A nagymamájától ajándékozással szerzett ingatlan nem képezi a közös vagyon részét. Akkor sem, ha a volt férje könnyek között hivatkozik a családi értékekre.
— Könnyekre képes — jegyezte meg kesernyésen Eszter. — Éneklésre kevésbé.
— Akkor előre is sajnálom — felelte Balázs tárgyilagosan. — De jogilag ez egyértelmű ügy.
Egy alkalommal a folyosón Erzsébet elé állt.
— Nézz magadra — sziszegte. — Szétszedtél egy házasságot, és még elégedett is vagy.
— Nem szedtem szét — válaszolta Eszter nyugodtan. — Csak nem tartottam tovább a mennyezetet, ami már így is a fejükre omlott.
— Okosnak képzeled magad?
— Inkább fáradtnak. Az ember attól néha valóban okosabb lesz.
— Gábor szenved miattad.
— Akkor éljen azzal, akire hallgat.
— Tönkretetted az életét!
— A jellemét nem én formáltam — felelte Eszter halkan. — Abban önnek is volt része.
Erzsébet dühösen megemelte a táskáját, mintha lendületből odasújtana, de Eszter hátralépett.
— Óvatosan — mondta higgadtan, és a folyosó másik végén ekkor megjelent Balázs, aki egy pillantással felmérte a helyzetet.