„Írasd a nevemre ajándékozással, és ne rendezz jelenetet a születésnapomon” — jelentette ki Erzsébet jeges udvariassággal a vendégek előtt

Kegyetlen, igazságtalan indulatok fojtogatták a családot.
Történetek

— Balázs szólalt meg oldalról, nyugodt, tárgyilagos hangon. — Itt kamerák működnek.

Erzsébet arca egy szempillantás alatt átalakult. A harcias anyós helyén sértett, kifinomult úriasszony állt, akit láthatóan méltatlan támadás ért.

— Ő kicsoda? — kérdezte kimérten.

— A jogi képviselőm — felelte Eszter higgadtan.

— Óóó… — húzta el a szót Erzsébet, olyan hangsúllyal, mintha a „ügyvéd” helyett valami vásári mutatványost hallott volna. — Látom, már pótlás is akadt.

— Nem pótlás — javította ki Balázs egyenletes hangon. — Szakember. Kifejezetten hasznos, amikor valaki a családi kapcsolatokat összekeveri egy ellenséges felvásárlással.

Eszternek akkor a bírósági folyosón komoly erőfeszítésébe került, hogy ne nevesse el magát. Végül sikerült megőriznie a komolyságát, de a mondatot eltette magának emlékbe.

A válás meglepően gyorsan lezajlott. Vagyon alig akadt, amin civakodni lehetett volna. Inkább sérelmek, félreértések és kölcsönös vádaskodások sorakoztak a láthatatlan mérlegen. Meg egy ódon komód, amely egyiküknek sem kellett igazán, mégis Erzsébet ragaszkodott hozzá, hogy kerüljön bele a közös tulajdon listájába. Talán elvi kérdés volt. Vagy egyszerűen jobban mutatott tőle a felsorolás.

A tárgyalás után Gábor utolérte Esztert a kijáratnál.

— Várj egy percet!

— Hallgatlak.

— Nem muszáj teljesen ellenségeknek lennünk — mondta, a földet nézve. — Anya túlzásba esett… De te sem voltál éppen…

— Én sem voltam éppen micsoda?

— Lehettél volna… emberibb. Ügyvéd nélkül. E nélkül az egész felhajtás nélkül.

Eszter fáradtan kifújta a levegőt.

— Gábor, emberi az lett volna, ha azon az estén az étteremben egyszerűen kimondod az édesanyádnak, hogy „nem”. Egy szó. Ennyi kellett volna. Nem mondtad ki. A többi már csak következmény.

— Megváltoztál.

— Hála az égnek — felelte.

Gábor hallgatott egy darabig, majd halkan hozzátette:

— Hiányzol.

— Nem én hiányzom — rázta meg a fejét Eszter. — A kényelem hiányzik. A kettőt ne keverd össze.

Azzal otthagyta.

Egy héttel később elkezdődött a lakás felújítása. A mesterek a vakolat minőségén vitatkoztak, a lenti szomszéd rendszeresen feljött panaszkodni a zajra, és minden alkalommal mellékelt néhány életvezetési tanácsot is, mert Magyarországon ötven felett az ember automatikusan szakértővé válik házasság, krumplifőzés és vérnyomás témában.

— Kislányom, jól tetted, hogy kiléptél abból a házasságból — jelentette ki Mária, miközben letelepedett az előszobában egy székre. — Az a férfi, aki erősebben kapaszkodik az anyjába, mint a feleségébe, nem férfi. Inkább egy bevásárlótáska füllel.

— Ez telitalálat — nevetett fel Eszter.

— Három férjem volt — tette hozzá Mária büszkén. — Az egyik ivott, a másik hallgatott, a harmadik állandóan kioktatott. A legrosszabb a harmadik volt.

— Miért?

— Mert józan volt.

Eszter még órákig kuncogott. Rájött, hogy a nevetés is gyógyít. Néha legalább annyira, mint a friss festék szaga és az új csempék látványa.

Balázzsal eleinte kizárólag ügyekről váltottak üzenetet. Iratok, határidők, névváltoztatás. Aztán szóba került, hogy a konnektorok soha nincsenek ott, ahol szükség lenne rájuk. Később a sarki grúz étterem. Végül az élet. Nem volt benne nagyívű romantika, sem fellengzős vallomások. Csak két felnőtt beszélgetése, akik már megtanulták, mennyit ér a csend, a tisztelet és a normális hangnem.

Egy délután Balázs személyesen hozta el a névváltoztatáshoz szükséges papírokat.

— Gyere be — invitálta Eszter. — De vigyázz, nálam most demokrácia van: a por mindenhol egyenlő jogokkal rendelkezik.

— Láttam már rosszabbat is — mosolygott Balázs, miközben körbenézett. — Viszont itt más a levegő.

— Miben más?

— Nem kiabál benne senki.

— Adj még pár órát, a festő szerint tragédia lesz a fal színéből.

Össze nem illő bögrékből ittak teát, mert Eszter még nem vett új készletet. Szóba került a megbízható vízvezeték-szerelők ritkasága, az, hogy negyven fölött már nem lenyűgözni akar az ember, hanem nyugodtan élni. Beszéltek ismerősök felnőtt gyerekeiről, akik úgy kérnek pénzt, mintha előfizetés járna nekik, és arról is, hogy ötven után valaki újrakezdi az életet, más pedig megsértődik az egész világra.

Balázzsal könnyű volt. Nem a tűzijátékos, pillangós értelemben, hanem úgy, mint leülni egy stabil székre, ami nem inog. Gábor után ez felért egy luxussal.

Gábor közben kénytelen volt szembesülni azzal, hogy az önálló élet nem működik magától. A vacsora nem fő meg pusztán az anyai szeretettől, az ingek sem simulnak ki attól, hogy valaki rosszallóan néz rájuk. És mivel Erzsébet már nem Esztert tehette felelőssé minden apróságért, a figyelme teljes súlyával a fiára nehezedett.

— Miért nincs a helyén a bögréd?

— Miért tízkor jöttél haza?

— Miért gyűrött az inged?

— Ez fizetés? Egy férfinak?

Egy este Gábor kifakadt:

— Anya, elég!

A tekintet, amit kapott válaszul, elég volt ahhoz, hogy azonnal megbánja a mondatot.

Nem sokkal később Erzsébet előállt egy nagyszabású tervvel: bemutatja a fiát egy „rendes nőnek”, Anitának, egy régi barátnő lánya. Anita valóban ápolt, határozott jelenség volt, a hanghordozása pedig egy türelmetlen adóellenőrre emlékeztetett.

A második randevún feltette a kérdéseit:

— Saját lakás?

— Még nincs.

— Autó?

— Van, hitelre.

— Értem — bólintott úgy, mintha lejárt szavatosságú joghurtot kínáltak volna neki.

Három nap múlva eltűnt az életükből. Erzsébetnek sem maradt ideje igazán megszeretni.

Aztán jött az igazi csapás. Erzsébet egy „biztos befektetésbe” tette a megtakarítását. Egy ismerős ismerőse garantált mesés hozamot, havi bevételt, szinte földi mennyországot a résztvevőknek. Végül eltűnt a közvetítő, eltűnt a pénz, és vele együtt a nyugalom is. Maradt a hitel, a lakásra bejegyzett jelzálog és a felismerés, hogy az ingyen sajt néha a családi csoportchatben bukkan fel.

— Gábor, valamit tennünk kell — járkált fel-alá köntösben a konyhában, mint egy hadvezér sereg nélkül. — Menj el Eszterhez!

— Minek?

— Segítséget kérni! Hiszen család voltatok.

— Komolyan gondolod?

— Teljesen! Adjon pénzt. Vagy engedjen ideköltözni. Vagy adja el a lakását. Ennyi lelkiismerete csak van!

Gábor keserűen felnevetett.

— Lelkiismeret? Hagytál neki valaha esélyt, hogy bármi mást érezzen irántunk az undoron kívül?

Erzsébet megdermedt.

— Most akkor én vagyok a hibás?

— Ki más?

Halkan mondta, mégis dermedt csend lett a konyhában. Mintha a hűtő is megsértődött volna, és elhallgatott.

— Értem — mondta lassan az anyja. — Tehát most már én rontottam el mindent. Én, aki egész életedben…

— Pontosan ez a baj, anya. Egész életemben.

A kimondott szavak súlya őt magát is megrémítette. De visszavonni már nem lehetett.

Egy héttel később mégis Eszter ajtajánál állt. Nem bátorságból, hanem mert nem látott más kiutat. Szitált az eső, a lépcsőházi lámpa bizonytalanul vibrált, mint egy régi tévésorozat díszlete.

Az ajtót Balázs nyitotta ki. Otthoni pulóverben, nyugodt arccal. Idegenként. Túlságosan is magabiztosan ebben a térben.

— Kit keres? — kérdezte tárgyilagosan.

Gábor nagyot nyelt.

Sorsfordulók