— Mondd csak, Eszter, teljesen elment az eszed, vagy csak előadod? — kérdezte Erzsébet jeges udvariassággal, miközben a villáját olyan kimérten tette le, mintha nem tortát készülne enni, hanem jegyzőkönyvet felvenni. — Világosan beszélek: az a lakás üresen áll. Írasd a nevemre ajándékozással, és ne rendezz jelenetet a születésnapomon.
— Ez nem jelenet, Erzsébet — felelte Eszter halkan, az asztal alatt ökölbe szorított kézzel, körmei a tenyerébe mélyedtek. — Ön most, mindenki előtt, azt várja el, hogy a saját lakásomat odaadjam ajándékba. Születésnapi meglepetésként. Ez komoly?
— A sajátodat? — horkant fel Erzsébet, és megigazította a vastag aranyláncot a nyakában. — Hogy lenne idegen, ha a nagymamádtól örökölted? Családi vagyon. És most már melyik családhoz tartozol? Hozzánk. Vagy csak átutazóban vagy nálunk?
— Anya, kérlek, ne kezdjük — motyogta Gábor, miközben a süteményt piszkálta, és úgy bámulta a tányérját, mintha ott nyílna menekülőút.
— De igenis elkezdjük, Gáborkám — vágta rá Erzsébet, majd a vendégek felé fordult gyakorlott műsorvezetői mosollyal. — Van, aki szeret készbe kapni mindent, de amikor viszonozni kellene, hirtelen eltűnik.
— Köszönöm a burkolt célzást — húzta el a száját Eszter. — De ne csináljunk cirkuszt. A lakásomat nem írom át senkire.
— Hallották? — csapott az asztalterítőre Erzsébet. — Befogadtam az otthonomba. A fiam tartotta el, fizette rá a költéseit, felújította a lakást. Most meg úgy viselkedik, mintha milliárdos lenne.
— Gábor tartott el? — fordult Eszter a férje felé. — Pontosan mikor? Amikor én utaltam a pénzt a konyhai csempére? Vagy amikor én választottam ki az ajtókat, mert ti ketten mással voltatok elfoglalva — te a táskádat tartottad anyukádnak, ő pedig dirigálta az eladókat?
— Eszter, miért fújod fel? — húzta el a száját Gábor. — Anya csak felvetette…
— Nem „felvetette” — vágott közbe Eszter, és a hangja már nem bizonytalanságot, hanem veszélyes nyugalmat hordozott. — A te édesanyád az egész rokonság előtt kijelentette, hogy adjam neki a lakásomat. És te ülsz itt némán, mint valami díszpárna, mintha ez teljesen rendben lenne.
— Jaj, ebből balhé lesz — sóhajtotta oldalról Judit néni, de elhallgatott, mert ez már nem a szokásos családi morgás volt.
— Rendben is van — emelte fel végre a fejét Gábor, és hirtelen magabiztosabban szólt, mintha betanult szöveget mondana. — Anya javaslata logikus. Mi az ő lakásában élünk. A tiéd kihasználatlan. Fizeted utána az adót, a rezsit, a karbantartást. Anya kiadhatná, lenne plusz bevétele. Mi ebben a rossz?
— Mi a rossz? — ismételte Eszter hitetlenül. — Semmi. Leszámítva, hogy az az én tulajdonom. A nagymamám még életében a nevemre íratta, mert tudta, egyszer szükségem lehet egy helyre, ahol nem fojtogatnak tanácsokkal és erkölcsi prédikációkkal.
— Értem a célzást — felelte szárazon Erzsébet. — De ne csinálj magadból mártírt. Nem az utcán laktál, hanem az én lakásomban.
— Az ön lakásában, ahová kopogás nélkül jön be a saját kulcsával. Az ön lakásában, ahol megszámolja, mennyi olajat öntök a serpenyőbe. Az ön lakásában, ahol egyszer kimosta a fehérneműimet, majd két órán át tartott előadást arról, mit illik viselnie egy tisztességes feleségnek — sorolta Eszter. — Igen, mindenre emlékszem. A kiadásokra is.
— Mire akarsz ezzel kilyukadni? — szűkítette össze a szemét Erzsébet.
— Arra, hogy a konyhát én fizettem. Az előszobaszekrényt is. A mosógépet, amit most „családi tulajdonnak” nevez, szintén. Most pedig még a lakásomat is szeretné. Igazán nagy az étvágy.
— Hogy mersz így beszélni velem? — hajolt előre Erzsébet. — Gábor, hallod ezt?
— És ön hallja saját magát? — kérdezte Eszter egyenesen. — Azt hiszi, mert csendes vagyok, mindent ki lehet préselni belőlem az ünnepi saláta mellett?
— Eszter, fejezd be — sziszegte Gábor. — Túlzásba esel.
— Én? — Eszter lassan felállt. — Nem. Ti léptetek át minden határt. Már régen.
— Ülj vissza — préselte ki fogai között Erzsébet. — Még nem fejeztük be.
— De igen — felelte Eszter, felkapta a táskáját és kihúzta magát. — Boldog születésnapot. Az ajándék maradhat. A lakás nem.
— Ugyan kinek kellesz ezzel a természeteddel? — szólt utána Erzsébet. — A fiam pénzén élsz, mégis úgy viselkedsz, mintha két hitelt fizetnél egyszerre!
— A fia pénzén? — fordult vissza Eszter. — Ne nevettessen. Gábor fizetése a hónap közepére elfogy, de tanácsot osztani úgy tud, mint egy pénzügyminiszter. Úgy látom, ez családi adottság.
— Eszter! — pattant fel Gábor.
— Mit szeretnél? — nézett rá a nő, szemében azzal a végleges elszántsággal. — Most azonnal mondd ki, hogy ez képtelenség volt, és anyád túllőtt a célon. Vagy maradj az ő forgatókönyvében. De nélkülem.
Gábor nem válaszolt. Nem egyszerűen hallgatott: visszahúzódott önmagába, ahogy mindig, amikor dönteni kellett volna.
Eszter aprót bólintott, mintha aláírt volna egy papírt, majd az ajtó felé indult.
— Eszedbe se jusson visszajönni! — kiáltotta utána Erzsébet.
— Akár közjegyzőt is hívhattak volna az ünnepségre — vetette oda Eszter hátra sem nézve.
Odakint nedves volt a levegő, az aszfalt esőszagot árasztott, a közeli étteremből sült hús illata keveredett bele. Eszter taxit hívott, és a nagymamája lakásának címét diktálta be. Nem a közös otthonét. Nem „anya lakását”. A sajátját.
A lépcsőház kopott csempével, macskaeledel- és rántotthússzaggal fogadta. Az ajtó előtt megállt, végigsimított a félfán, és keserűen elmosolyodott. „Üdv újra itthon. Ki gondolta volna, hogy miattad lett botrány egy jubileumból?”
Bent csend honolt. A párkányon ott állt a fikusz, amit a nagymamája a tulajdoni lappal együtt adott át neki, ezzel a tanáccsal: „Férjet cserélhetsz, ha muszáj, de a virágot öntözd rendesen.” Akkor nevetett rajta. Most is tudott volna, ha nem lenne ennyire fáradt.
Negyven perc múlva megcsörrent a telefon.
— Hol vagy? — csattant bele Gábor hangja.
— Ott, ahol végre nem kell magyarázkodnom — válaszolta Eszter nyugodtan, és tudta, hogy ez a beszélgetés még korántsem ért véget.