…olyan állapotban, amelyet saját maga idézett elő.
Eszter felhívta Gábort. A férfi csak hosszú csörgés után vette fel; az utóbbi napokban alig váltottak néhány szót.
– Tudtál róla? – kérdezte Eszter minden bevezetés nélkül. – A felújításról. Arról, hogy a felső szomszédoknál semmiféle munka nem folyik. Hogy Mária saját kezűleg verette szét a lakását, csak hogy beköltözhessen az enyémbe.
A vonal túlsó végén csend feszült.
– Eszter… a részleteket nem ismertem…
– „Részletek.” Szép szó arra, hogy hazugság.
– Azt mondta, szüksége van egy helyre egy időre. Nem faggattam tovább.
– Te sosem kérdezed meg, miért – felelte Eszter halkan, de élesen. – Csak teljesíted, amit mond. Mindig. Egyetlen alkalommal sem álltál mellém. Egyszer sem.
– Ez így nem igazságos.
Eszter felnevetett, de a hangjában nem volt derű, csak keserűség.
– Tudod, mi az igazságtalan? Amikor az, akiben bízol, elviszi a kulcsaidat. Amikor a férjed beengedi valaki mást az otthonodba, miközben te a zuhany alatt állva a fal színéről álmodozol. Na, az az igazságtalan.
– Ő nem „valaki más”. Ő az anyám.
– Én pedig a feleséged vagyok. Csak úgy tűnik, ez a szó nálad kevesebbet ér, mint az ő szeszélyei.
Gábor hallgatott. Eszter a légzését is hallotta, nehéz és szaggatott volt, mintha futás után próbálna levegőhöz jutni.
– Mit vársz tőlem? – kérdezte végül.
– Azt, hogy ne tegyél úgy, mintha semmi sem történt volna. Nézz szembe azzal, ami történt, és mondd ki őszintén: összejátszottál vele?
Újabb csönd.
– Gábor.
– Kért rá… és nem tudtam nemet mondani. Hiszen ő…
– Egy felnőtt nő, aki szándékosan tette tönkre a saját lakását, hogy elfoglalhassa az enyémet. Ez nem segítségkérés, hanem megszállás. És te voltál az eszköze.
– Túl messzire mész!
– Nem. Most először mondom ki pontosan azt, amit gondolok. És meglepően felszabadító érzés. Kár, hogy eddig vártam vele.
Befejezte a hívást. Azután az édesanyját tárcsázta.
– Anya, átmegyek hozzád éjszakára. Holnap elhozom a holmimat az albérletből, és visszaköltözöm a saját lakásomba.
– És Gábor?
– Gábor majd eldönti, kivel akar élni. Azzal a nővel, aki közös jövőt tervezett vele, vagy azzal, aki a fia feletti uralomért a saját otthonát is romba döntötte. Nem dönthetek helyette. De várni sem fogok.
Egy hét múlva Eszter már a saját lakásában lakott. Egyedül. A falakat világosszürkére festette – végül ezt a színt választotta. A konyhában egy apró asztal állt két székkel; az egyik felesleges volt, megszokásból maradt ott. A szobában az ágy a fal mellé került, éjjeliszekrény helyett állólámpa világított.
A hatodik napon Gábor megjelent. Nem csengetett, csak az ajtó előtt állt. Eszter a lépteiből felismerte, és kinyitotta.
– Bejöhetek? – kérdezte a férfi.
– Gyere.
Gábor lassan körbenézett. Szürke falak, tiszta padló, rend és csend.
– Szép lett – mondta halkan.
– Szerintem is.
– Nem gondoltam volna, hogy képes vagy minderre.
– Mire? Arra, hogy megvédjem azt, ami az enyém? Vagy arra, hogy nélküled éljek?
– Mindkettőre.
Eszter a fal mellett állt, karjai lazán a teste mellett. Nyugodt volt, erőlködés nélkül.
– Én sem hittem, hogy egyszer a saját férjemmel szemben kell megvédenem magam – felelte. – Azt gondoltam, mellettem állsz. Ehelyett mindig a túloldalon voltál.
– Nem voltam ellened.
– Gábor, odaadtad neki a kulcsaimat. Tudtad, hogy beköltözik. Nem szóltál, amikor kígyónak nevezett. Ha ez nem a „másik oldal”, akkor mi az?
Nem érkezett válasz. Gábor leült a szabad székre, és sokáig a padlót nézte.
– Most egy romhalmazban él – szólalt meg végül. – Felszedett padló, csupasz falak, a munkások eltűntek. Naponta hív, és sír.
– Sajnálom – mondta Eszter őszintén. – De ez az ő döntése volt. Senki nem kényszerítette a felújításra. Ő bontotta szét az otthonát, hogy az enyémet vehesse birtokba. Most annak a következményeit viseli, amit tett.
– Megkeményedtél.
– Nem. Mindig ilyen voltam. Csak ti ketten a türelmemet gyengeségnek hittétek. Tévedtetek.
Fél óra múlva Gábor elment. Az ajtóban még visszanézett, mintha mondani akarna valamit, de végül hallgatott. Eszter bezárta mögötte az ajtót, és elfordította az új zár kulcsát – azt a zárat, amelyet már az első napon felszerelt.
Kiment a konyhába, töltött magának egy pohár vizet, és leült az asztalhoz. A vele szemben álló üres széket nézte hosszasan, majd felállt, összecsukta, és a fal mellé tette.
Egy is elég.
Két nappal később Judit, a pletykás szomszédasszony telefonált nevetve. Elmesélte, hogy Mária mesterei összekeverték a csöveket, és eláztatták az alattuk lakókat. Az alsó szomszédok kártérítést követeltek, ráadásul kiderült, hogy Máriának engedélye sem volt az átalakításra. Most nemcsak a saját padlóját és falait kell helyrehoznia, hanem mások mennyezetét is – mindezt a saját pénzén. A felújítás, amely ürügynek indult egy idegen lakás elfoglalására, csapdává vált, ahonnan nincs olcsó menekvés.
Eszter kiitta a vizet, a poharat a mosogatóba tette, és elmosolyodott. Nem diadalittasan, nem kárörvendően – csak csendesen, mint valaki, aki végre biztos talajon áll a saját életében.