Gábor a szoba közepén ácsorgott, Eszter pedig a konyhában állt a pultnál. Az ajtó hirtelen kivágódott, Mária úgy rontott be, hogy a táskája nekicsapódott a félfának. Már a küszöbről ordítani kezdett, hangja betöltötte a lakást.
– Mégis mit képzelsz magadról?! Ügyvéd? Felszólítás? Elment az eszed?!
Eszter egyenletes mozdulatokkal szeletelte az almát. A kés tompa, szabályos koppanással érte a vágódeszkát, mintha metronóm mérné az időt.
– Mária, kérem, foglaljon helyet.
– Nem ülök le! Ideküldesz hozzám valami idegeneket papírokkal? Egy idős asszonyt fenyegetsz?
– Nem fenyegettem. Tájékoztattam. A kettő nem ugyanaz.
– Gábor! – fordult a fiához, aki az ajtóban állt, és úgy festett, mint aki legszívesebben eltűnne a padló alatt. – Hallod, mit művel? Mondj már valamit!
– Anya… próbáljunk meg nyugodtan beszélni…
– Nyugodtan? Ki akar rakni a saját lakásotokból! Abból a lakásból, amit közösen vettetek!
Eszter fel sem nézett.
– Nem közösen vettük. Én fizettem ki. A saját pénzemből. És az édesanyám nevére írattam. A papírok az ügyvédnél vannak.
Mária hirtelen felé fordult. A tekintete sértett volt és izzó, szinte tapinthatóvá vált köztük a feszültség.
– Te számító kígyó. Már az elejétől ezt tervezted. Elszigetelni a fiamat, mindent magadnak megtartani.
Eszter letette a kést, és végre ránézett.
– Engedély nélkül költözött be egy olyan ingatlanba, ami nem az öné. A hátam mögött, a férjem segítségével, aki elvette a kulcsaimat. „Két napra” hozott téli ruhát, lámpát, újságokat. Tudja, minek hívják ezt? Pofátlanságnak.
– Hogy merészeled?!
– Úgy, hogy ez az én otthonom. És nem fogom hagyni, hogy bárki – sem ön, sem a fia – helyettem döntsön arról, ki lakhat benne.
Mária tett felé egy lépést. Eszter nem hátrált. Az anyós magasabb és erősebb testalkatú volt, megszokta, hogy puszta jelenlétével is meghátrálásra kényszeríti a menyét.
– Ezt még megbánod – sziszegte.
– Azt bánom csak, hogy eddig tűrtem.
Mária előrenyúlt, és keményen Eszter mellkasához bökött. A mozdulat birtokló és durva volt. Eszter azonnal elkapta a csuklóját, félrehúzta, majd határozottan meglökte. Mária hátratántorodott, és a fal melletti sámlira huppant. A bútor megreccsent, de nem borult fel.
Egy pillanatig dermedten ült, elkerekedett szemmel. Soha senki nem állította meg így. Hozzászokott, hogy a hangereje, az akarata elég fegyver. Most először nem működött.
– Gábor! – lihegte. – Láttad? Megütött!
Gábor mindent látott: az ujját, a lökést, a védekezést. Mégis hallgatott.
– Gábor – ismételte Mária, és a hangjában most bizonytalanság bujkált. – Mondj már valamit.
– Anya… talán jobb lenne, ha hazamennél.
Mária lassan felállt. Végigmérte a fiát, majd Esztert. A tekintetében megjelent valami új: a felismerés, hogy a megszokott erőviszonyok felborultak.
– Rendben – mondta merev hangon. – Elmegyek. De ezt nem felejtem el.
Az ajtót úgy csapta be, hogy a polcról leesett egy fényképes keret.
Három nappal később elszállíttatta a holmiját. Eszter külön elment megnézni a lakást: a függönyök eltűntek, a kempingágy sem volt sehol, a cukortartó is hiányzott. A párkányon csupán egy halvány karika maradt egy bögre nyomaként. Nedves ronggyal letörölte, majd sokáig állt a kiürült szobában.
Aztán történt valami, amire senki nem számított.
Katalin este telefonált a lányának. A hangja furcsán csengett: egyszerre volt meghökkent és kemény.
– Eszter, inkább ülj le. Felhívott Mária szomszédja, Judit. Emlékszel rá? Azt mondja, a felettük lakók nem is újítanak fel semmit.
– Tessék?
– Semmi zaj, semmi por. Az emeleti lakásban egy idős házaspár él, de egész nyárra elutaztak az unokáikhoz. Az ajtó zárva, csend van.
Eszter lassan leült, mintha egyszerre kiszállt volna belőle minden erő.
– És Máriánál valóban felújítás folyik?
– Pont ez az. Igen. Ő maga hívta a mestereket. Felszedette a padlót, leverette a vakolatot. Mindezt azután, hogy megszerezte a kulcsot a te lakásodhoz. Érted már?
Eszter értette. Most már mindent.
Mária nem kényszerből keresett ideiglenes menedéket. Tudatosan tette lakhatatlanná a saját otthonát, hogy ne maradjon más választása, mint beköltözni a menyéhez. Felégette maga mögött a hidakat, biztosra véve, hogy Eszter úgysem mer ellentmondani, és hogy Gábor ismét mellé áll majd. A terv precízen volt felépítve.
Csakhogy kudarcot vallott.
Most Mária a saját, szétvert lakásában ült, felszedett parketta, omladozó falak és mindenütt szálló építési por között. A munkások, akiket megbízott, időközben másik munkára mentek, és csak annyit ígértek, hogy talán egy-két hét múlva visszatérnek. Lakni valahol lehetett volna – de ilyen körülmények között szinte lehetetlen volt emberhez méltóan megmaradni.