– A férjed. A kettő ugyanaz – zárta le Mária ellentmondást nem tűrő hangsúllyal.
– Nem. Egyáltalán nem ugyanaz – felelte Eszter higgadtan.
Mária belekortyolt a teájába, és abból a magabiztosságból, ahogyan a csészét tartotta, egyértelmű volt: esze ágában sincs elmenni. Meg volt győződve róla, hogy Eszter majd dühöng egy sort, aztán elcsendesedik, végül beletörődik – ahogyan eddig mindig.
Eszter szó nélkül sarkon fordult, és elköszönés nélkül távozott. A liftben lehunyta a szemét néhány másodpercre. Arca nyugodt maradt, szinte békés; aki látta volna, azt hihette volna, valami kellemes emléken mereng. Odabent azonban már megszületett a döntés. Hideg volt, átgondolt és visszavonhatatlan.
Este a bérelt lakás konyhájában ült az asztalnál, és Gábort várta. Előtte egy dosszié hevert. A férfi kilenc óra körül érkezett meg, kabátját hanyagul a fogasra dobta, és szó nélkül a hűtő felé indult.
– Gábor, ülj le.
– Mindjárt, éhes vagyok – morogta.
– Most – ismételte Eszter olyan hangon, hogy a férfi megtorpant.
Leült vele szemben. Pillantása a mappára siklott, majd a feleségére.
– Tudtad előre – szólalt meg Eszter. – Tudtad, hogy Mária ide akar költözni.
– Ugyan már, nem örökre. Két hét, legfeljebb három. Amint kész a felújítás, visszamegy.
– Tudtad. És engedélyt adtál neki. Nélkülem döntöttél.
– Miért kellett volna megkérdeznem? Pontosan tudtam, hogy nemet mondasz. Mindig találsz valami kifogást.
Eszter hátradőlt, és hosszan nézett a férfira. Olyan tekintettel, mintha most látná először, pedig évek óta egy fedél alatt éltek.
– Tehát tisztában voltál vele, hogy ellenzem – mondta lassan. – És ezért intézted el a hátam mögött. Amíg a fürdőszobában voltam. Lopva. Mint aki fél a lebukástól.
– Ne dramatizálj! – csapott az asztalra Gábor. – Az anyámról van szó! Idős asszony, gondjai vannak az egészségével, a lakásban zaj és por, hová menjen?
– Van saját otthona. Kétszobás lakás.
– De most lakhatatlan! Azt akarod, hogy az utcán aludjon?
– Azt akarom, hogy legalább egyszer tiszteletben tartsd a határaimat. Csak egyszer az életben.
A férfi elhallgatott. Aztán a dossziéért nyúlt, kinyitotta. A tulajdoni lap fölött megmerevedett az arca.
– Ez micsoda? – kérdezte halkan. – Itt az áll… Katalin Kalinina. Ez a te édesanyád neve.
– Így van. A lakás az ő nevén van.
– Tessék?! – ugrott fel. – Te a saját anyádra írattád?
– Igen. Az én pénzemből vettem, és előre gondolkodtam. Tudtam, hogy előbb-utóbb valaki megpróbál majd rendelkezni azzal, ami az enyém.
Gábor arcán egymást váltották az érzelmek: hitetlenkedés, harag, zavar. Szólni akart, de nem találta a szavakat.
– Szándékosan tetted. Már a kezdetektől nem bíztál bennem.
– Bíztam benned. De most bebizonyítottad, hogy nem kellett volna.
– Ez aljas húzás! Házastársak vagyunk! Jogom van ahhoz a lakáshoz!
– Jogod lenne a kölcsönös tisztelethez. De egy olyan ingatlanhoz, amelybe egyetlen forintot sem tettél, nincs.
A férfi dermedten állt. Közelebb lépett, és kimondta azt a mondatot, amely végleg szétrepesztette köztük mindazt, ami addig tartotta őket – lassan, mint amikor márciusban megreped a folyó jege.
– Ha választanom kell közted és anyám között, őt nem hagyom cserben.
Eszter felállt. A csend súlya szinte tapintható volt köztük. Nézte a férfit – magas, vonzó, minden apró részletében ismerős –, mégis idegennek látta.
– Köszönöm – mondta halkan. – Jó, hogy végre kimondtad. Mindig éreztem, csak te elhitetted velem, hogy tévedek.
– Eszter…
– Nem. Most én beszélek.
Odalépett hozzá. Bár alacsonyabb volt, a tekintete arra késztette Gábort, hogy hátráljon egy lépést.
– Holnap reggel Mária elhagyja a lakást. Nem egy hét múlva. Nem pár nap múlva. Holnap. Felhívod, és közlöd vele. Ha nem teszed, én intézem el – és annak kevésbé fogsz örülni.
– Ez fenyegetés?
– Tájékoztatás.
Gábor hirtelen a papírok után kapott. Eszter gyors, határozott mozdulattal rácsapott a kezére. A hang röviden csattant a konyhában. A férfi dermedten bámult rá. Ennyi év alatt még a hangját sem emelte fel rá – most pedig megütötte.
– A dokumentumok hozzám tartoznak – mondta Eszter nyugodtan. – Ne nyúlj hozzájuk.
Gábor szó nélkül kiviharzott a helyiségből. Egy perccel később bevágódott a bejárati ajtó.
Másnap Eszter felhívta az édesanyját. Katalin csendben végighallgatta, nem szakította félbe, majd csupán ennyit mondott:
– Tedd azt, amit helyesnek látsz. Aláírok bármit, amire szükség van.
Eszter még aznap felkeresett egy ügyvédet. Estére elkészült a hivatalos felszólítás Mária nevére: a megadott címen található ingatlan Katalin Kalinina tulajdona, ott tartózkodni kizárólag az ő írásos engedélyével lehet, a kiköltözés határideje negyvennyolc óra.
A levelet másnap reggel kézbesítette a futár. Személyesen adta át Máriának, közvetlenül annál az ajtónál, amelyre az asszony már fel is akasztotta a saját függönyeit.
Két órával később Mária feldúltan rontott be a bérelt lakás ajtaján.