A kulcsok ott feküdtek Eszter tenyerében – két egyszerű fémdarab egy műanyag bilétán, rajta a lakásszámmal. Úgy szorította őket, mintha valami törékeny, élő lényt tartana, amely bármelyik pillanatban kiröppenhet az ujjai közül, és örökre eltűnhet. Harminckét hónap spórolás, lemondás, túlórák és álmatlan éjszakák sűrűsödtek ebbe a két apró tárgyba. A fém még meleg volt a bőrétől – valóságos, kézzelfogható bizonyítéka annak, hogy sikerült.
Gábor mellette állt, elégedett mosollyal az arcán. Amikor beléptek a lépcsőházba, átkarolta a felesége vállát. A liftben még érződött a friss festék szaga, de Eszter számára ez a szag nem vegyszer volt, hanem ígéret – egy új élet kezdete.
– Na, Eszter, mire vársz? – nógatta Gábor a bejárati ajtó előtt. – Nyisd már ki.
– Egy pillanat – súgta a nő, és a mellkasához szorította a kulcsokat. – Annyiszor elképzeltem ezt.
– Elképzelted? Akkor most csináld is, mert elgémberedtem.
A kulcs a zárba csúszott. Egy tompa kattanás, és az ajtó feltárult. Odabent csupasz falak, nyers betonpadló és függöny nélküli ablakok fogadták őket. Nem volt még bútor, nem volt melegség – mégis gyönyörűnek tűnt.
– Nézd csak – lépett be Eszter a leendő konyhába, végighúzva ujjait a párkányon. – Ide kerül majd az asztal. Oda polcokat szeretnék. A szobában pedig az ágy a fal mellé menne.
– Hm – bólogatott Gábor, körbejárva a helyiséget. – Ráférne egy felújítás, az biztos. De ha nem finnyáskodunk, akár egy hét múlva be is költözhetünk.
– Nem vágyom luxusra – felelte Eszter halkan. – Elég, ha tiszták a falak és csend van.
Amikor Gábor ismét magához ölelte, Eszter hagyta, hogy elhiggye: a nehezén túl vannak. Hogy mostantól másképp lesz. Hogy a férfi mellette valóban közös jövőt akar építeni. Mindig hinni akart – néha még akkor is, amikor a valóság mást mutatott.
Este visszatértek az albérletbe. Eszter a kulcsokat az előszobai asztalra tette, majd elment zuhanyozni. A forró víz végigcsorgott a vállán, ő pedig a falak színén töprengett. Talán halványszürke? Vagy inkább törtfehér? Megengedte magának, hogy ábrándozzon.
Amikor törölközőbe csavarva kilépett a fürdőből, ösztönösen az asztalra pillantott. A felület üres volt. A kulcsok eltűntek. Néhány másodpercig csak állt, aztán Gáborra nézett, aki a fotelben ült, telefonját böngészve, mintha mi sem történt volna.
– Gábor, hol vannak a kulcsok?
– Ja, az? – legyintett anélkül, hogy felnézett volna. – Anya beugrott, amíg fürödtél. Odaadtam neki, hogy megnézze a lakást. Kíváncsi volt rá.
– Odaadtad… a kulcsokat. Az én lakásom kulcsait. Máriának?
– Ne csinálj jelenetet, Eszter. Csak körülnéz. Holnap visszahozza.
A nő mezítláb állt a hideg padlón, hajából vízcseppek hullottak a linóleumra. Hallgatott. Nem azért, mert nem tudott mit mondani, hanem mert túl sok mondat torlódott fel benne egyszerre.
– Legalább megkérdezhettél volna – szólalt meg végül. – Ezek nem a te kulcsaid voltak.
– Hanem kié? – nézett rá Gábor. – Házasok vagyunk. Ami a tiéd, az az enyém is.
Eszter nem felelt. Bement a hálóba, leült az ágy szélére, és a kezét bámulta. Ezek a kezek keresték meg a lakás árát, miközben a férje természetesnek vette mindezt.
Másnap reggel egyedül indult el. Nem szólt Gábornak, nem írt üzenetet. Felöltözött, vállára kapta a táskáját, és elment. Busz, átszállás, majd még húsz perc gyaloglás – végül ott állt az ismerős ház előtt, a harmadik emelet ajtajánál.
Két nagy, kockás utazótáska hevert a küszöb mellett. Eszter megtorpant. Az ajtó résnyire nyitva volt.
Belépett. A falnál egy összecsukható ágy állt, gondosan letakarva pléddel. A konyhában régi, virágmintás cukortartó és egy vízforraló foglalt helyet. Az ablakpárkányon gyógyszeres doboz, törölközőkupac és egy szatyor papucs sorakozott. Mária a saját bögréjéből teázott, háziköntösben, mintha mindig is itt lakott volna.
– Ó, Eszterkém – fordult felé derűsen. – Gyere csak. Kérsz egy teát?
– Mária – nézett körbe lassan Eszter. – Ez meg mi?
– Ugyan, miért csodálkozol? Fent a szomszédok felújítanak. Reggel hattól fúrnak, por, zaj mindenütt. Nem bírom idegekkel, felmegy a vérnyomásom. Gábor azt mondta, költözzek ide egy időre, hiszen üresen áll a lakás.
– Gábor mondta…
– Hát persze. A fiam. Gondoskodó gyerek.
Eszter megérintette a plédet az ágyon, majd végigmérte a dobozokat. Nem két napra való holmi volt. Téli köntös, otthoni cipő, asztali lámpa, egy rakás magazin. Ez nem látogatás volt, hanem beköltözés.
– Mária, egyszer mondom el – a hangja nyugodt maradt, de pengeéles volt. – Ön nem fog itt lakni.
– Ne légy már ilyen makacs, Eszterkém. Üres a lakás. Miért sajnálod tőlem? Nem örökre jöttem.
– Nem fog itt lakni – ismételte a nő. – Sem ideiglenesen, sem véglegesen. Ez nem az ön otthona.
Mária lassan letette a bögrét az ablakpárkányra, és elnéző mosoly jelent meg az arcán.
– Drágám – mondta leereszkedő hangon –, szép dolog, hogy megvetted ezt a lakást. De egy családban nem egyvalaki dönt mindenről. Gábor másként látja.
– Gábor egyetlen forintot sem tett bele ebbe a lakásba – felelte Eszter halkan, de rendíthetetlenül.
Mária szemében ekkor villant valami, és már nyitotta is a száját, hogy válaszoljon.