Tekintete nyugodt volt és üres, akár egy kihűlt tó felszíne.
– Saját magatokat hoztátok kellemetlen helyzetbe – szólalt meg halkan. – Abban a pillanatban, amikor úgy döntöttetek, hogy természetesnek veszitek: eltartalak benneteket, miközben lenéztek. A kártyák az én nevemen vannak. A rajtuk lévő pénz az én keresetem. És mostantól a támogatásom véget ér.
Mária arca elsápadt, ajkai megremegtek.
– Te… hallgatóztál? – préselte ki magából.
– Nem volt rá szükség – felelte Eszter. – Olyan hangerővel beszéltetek rólam, hogy a fal sem tompította.
Gábor hirtelen váltott, hangja könyörgővé szelídült.
– Eszter, kérlek… csak fecsegtünk a konyhában. Anya rossz napot fogott ki, kifakadt. Nem kell ezt ennyire komolyan venni. Felejtsük el, jó?
– Felejtsük el? – mosolyodott el keserűen. – Tudod, mi volt a legmegalázóbb? Nem az, amit édesanyád gondol rólam. Az hidegen hagy. Hanem a te nevetésed. Az a megjegyzés a „kényelmes igáslóról”, akinek csak annyi a dolga, hogy töltögesse a számlákat.
– Nem így értettem! Félreértetted!
– Pontosan értettem mindent. Nincs miről tovább beszélnünk.
Mária ekkor váratlanul felé lendült, táskáját hadonászva. Eszter azonban egyetlen mozdulattal elkapta a csuklóját. Az asszony egyensúlyát vesztve huppant vissza az előszobai puffra.
– Ha még egyszer ilyen szándékkal közelít felém – mondta Eszter határozott, kimért hangon –, feljelentést teszek. És gondoskodom róla, hogy a történet minden részlete napvilágra kerüljön. Nem hiszem, hogy jót tenne a hírnevüknek. Maradjon ülve.
Elengedte a kezét. Mária összegörnyedve kuporgott, a korábbi fölény nyomtalanul eltűnt belőle.
Eszter felvette a táskáját.
– Várj! – Gábor elé állt, eltorlaszolva az utat. A szemében riadt bizonytalanság csillant. – És a lakás? Néhány nap múlva fizetni kell. A számlámon egy fillér sincs…
– Oldjátok meg – felelte nyugodtan. – A tulajdonost már értesítettem. A szerződés az én nevemen volt, felmondtam. Ma elköltözöm.
– Kidobsz minket?
– Nem. Egyszerűen kettesben hagylak benneteket. Pont úgy, ahogy szerettétek volna. Nélkülem.
Félretolta Gábort, kilépett a lépcsőházba, és maga mögött behúzta az ajtót. A zár kattanása végleges pontot tett a történet végére.
Az utcára érve mélyet szippantott az esti levegőből. Nem sírt. Nem sajnálta magát. Csak könnyűnek érezte magát – mintha egy súlyos terhet tett volna le.
Másfél év telt el.
Eszter új otthona erkélyén ült, teát kortyolgatva. Figyelte, ahogy sorra felgyulladnak a lámpák az utcán. A város zaja távoli, békés morajlásnak tűnt.
Ismerősöktől hallotta, hogy Gábor és Mária végül egy apró, külvárosi garzonba költöztek. A korábbi lakbért nem tudták volna fizetni. Máriának vissza kellett fognia magát, Gábor pedig másodállást vállalt, hogy legalább az alapvető kiadásokra fusson. Az asszony továbbra is zsémbelt, a fia pedig némán tűrte.
Esztert időközben előléptették. Nem kellett többé mentegetőznie a sikerei miatt, és senki sem alázta meg a saját otthonában. Lépésről lépésre építette fel az életét – ezúttal stabil alapokra. És most először érezte: amit elért, az valóban az övé.
– Zavard el ezt a rongyos nőt! – förmedt rá Júlia Borbála, és undorral tessékelte ki a jeges szélbe a gyereket szorongató, átfagyott idegent.
Egy órával később Balázs bekapcsolta a tévét – és megdermedt. Az a bizonyos „rongyos nő” minden csatornán ott volt a bűnügyi hírekben…