Eszter a sötét előszobában kuporogva ült, tarkóját a bejárati ajtó kemény kárpitjának támasztva. A torka összeszorult, ujjai görcsösen markolták a munkahelyi kabátja szélét. A nappali résnyire nyitott ajtaján át, a sárgás állólámpa fényével együtt, kiszűrődött a férje élénk, már-már diadalittas hangja.
Márk videóhívásban beszélt.
— Ugyan, ne aggódj, anya, minden el van intézve. Holnap délben megyünk a szalonba az új terepjáródért. A szerződés előkészítve, még masnit is tettek a motorháztetőre.
Eszter lehunyta a szemét. Új terepjáró. Egyenesen a szalonból. Hirtelen úgy érezte, mintha elfogyott volna a levegő a folyosón.
— Biztosan elég lesz rá a pénz, kisfiam? — csendült fel a telefon hangszórójából Katalin enyhén affektáló hangja. — Az mégiscsak prémiumkategória, valódi bőrülésekkel. Eszter nem fog jelenetet rendezni? Tudod, mennyire szoros kézzel bánik a pénzzel.
Márk felnevetett. Könnyedén, fölényesen. Olyan ember nevet így, aki biztos benne, hogy semminek nem lesz következménye.
— Közös a kassza, elfelejtetted? Egész nap az irodában ül, a bankszámlát meg nem is nézi. Nemrég utalták a teljes éves bónuszát, szép összeg. Fel sem tűnik majd neki a terhelés. Hidd el, ha már a kezedben lesznek a kulcsok, kész helyzet elé állítjuk. Nem fog hova hátrálni.
Eszter lassan felállt, ügyelve arra, hogy ne recsegjen meg a padló. Nem sírt, és nem is dühöngött. Csak egy tompa, nehéz felismerés telepedett rá. Öt év házasság alatt hozzászokott, hogy ő húzza a szekeret. Márk „független tanácsadónak” nevezte magát, inspirációt keresett, projekteket indított, amelyek kivétel nélkül elbuktak.
Eszter fizette a számlákat, kiegyenlítette a férje hitelkártya-tartozásait, sőt még Katalin nyaralójának felújítását is ő állta, mert „huzat van a régi ablakoknál, és anya könnyen megfázik”. A megtakarításai rendre elfogytak, miközben állandó, irracionális bűntudat gyötörte, amiért keveset van otthon. Azt hitte, ezzel ellensúlyozza a hiányát, és így gondoskodik a szeretteiről.
Most azonban, a félhomályos előszobában állva, hirtelen kristálytisztán látta a valóságot. Nem társ volt, nem szeretett feleség. Inkább egy arctalan bankautomata, amely mindig készségesen kiadja a pénzt.
Levette a cipőjét, kibújt a kabátjából, majd szándékosan nagyot csapott a szekrényajtón, jelezve, hogy hazaért. Várt néhány másodpercet, aztán a konyhába ment.
Márk a tűzhely körül sürgölődött. A levegőben megégett fokhagyma és olcsó szójaszósz szaga terjengett — a férfi „különleges” vacsorája. A pólóján friss olajfolt éktelenkedett.
— Niki, pont időben! — fordult felé széles, mesterkélt mosollyal. — Milyen volt a munka? Leadtátok az éves beszámolót?
— Leadtuk — felelte higgadtan, miközben leült az asztalhoz, és végighúzta ujját a sima asztallapon.
— Szuper! — tette elé a tányért. — Ugye nem felejtetted el, hogy holnap anya kerek születésnapja? Lefoglaltam egy különtermet a város legelegánsabb éttermében. Sok vendég jön: a barátnői, volt kollégák, távoli rokonok. Azt akarom, hogy igazi királynőnek érezze magát.
Eszter a férje szemébe nézett. Nem látott benne bizonytalanságot. Sem szégyent.
— És ki fizeti a lakomát, Márk? Az a hely a legdrágább az egész városban. Ott egyetlen előétel is felér egy tengerparti nyaralás árával.
A férfi ingerülten megrántotta a vállát, és idegesen kevergette a serpenyő tartalmát.
— Niki, miért kell máris ezzel kezdened?