Mária nem csupán költekezett, hanem időről időre váratlan „ellenőrzéseket” is tartott náluk.
– Eszter, már megint vízkőfoltos a fürdőszobai csap – közölte már az ajtóból, szemöldökét felvonva. – Tudom, hogy sokat dolgozol. De egy nő dolga mégiscsak a rend. Az én fiam nem koszhoz szokott.
Eszter lenyelte a választ. Újra és újra próbált beszélni Gáborral, kérte, hogy állítson határt ennek.
– Miért csinálsz ebből ügyet? – sóhajtott fel a férfi, miközben a képernyőt bámulta. – Idős már, megvannak a maga elvei. Hallgasd meg, aztán engedd el. Olyan nehéz ez?
A fordulópont egy átlagos szerda este érkezett el. Eszter kimerülten ért haza, úgy érezte, minden lépés erőfeszítés. Csendben nyitotta ki az ajtót. Az előszobában Mária cipője állt. A konyhából beszédfoszlányok szűrődtek ki.
Levette a kabátját, és megállt a fal mellett.
– Teljesen elszemtelenedett a feleséged – dohogta Mária. – Tegnap vettem magamnak egy őszi kabátot, ma pedig üzenetet küld, hogy előre egyeztessek a kiadásokról. Hát milyen hang ez?
– Anya, most minden ki van számolva… autócserén gondolkodunk – motyogta Gábor két falat között.
– Miféle autó? – csattant fel az anyja. – Ugyan ki ő, hogy engem számon kérjen? Egy gyári alkalmazott, semmi több. Megízlelte a pénzt, felvett egy elegáns kosztümöt, és azt hiszi, ő itt az úrnő. Pedig belül ugyanaz az egyszerű kislány maradt. Nem az a családból való, fiam. Se modor, se ízlés.
Eszter a folyosón állva megdermedt. Várta, hogy Gábor végre kiáll mellette. Hogy kimondja: „Ne beszélj így a feleségemről, ő tart el minket.”
A konyhából azonban csak egy rövid nevetés hallatszott.
– Ugyan már, anya. Legalább sokat dolgozik, és otthon sem problémázik. Hadd érezze magát nagy főnöknek, nekünk mindegy. A lényeg, hogy a kártyán mindig legyen pénz.
A mondatok hidegen, mégis élesen találták el. Nem tört ki belőle sírás, nem csapott jelenetet. Valami furcsa nyugalom telepedett rá – az a fajta, amely mindent a helyére tesz. Lassan kilépett a lépcsőházba, óvatosan behúzta maga mögött az ajtót. Pár percig mozdulatlanul állt, aztán visszament, és most már hangosan csapta be maga után.
Úgy tett, mintha akkor érkezett volna. Vacsora közben mosolygott, kérdezett, válaszolt. Másnap este, amikor Gábor és Mária étterembe mentek, elővette a telefonját.
Megnyitotta a banki alkalmazást.
Három érintés a kijelzőn.
A Gábor nevére kiállított társkártya letiltása.
A Mária számára igényelt kártya megszüntetése.
Nullás limit beállítása minden olyan számlán, amelyhez a férjének hozzáférése volt.
A rendszer visszaigazolta a műveletet. A pénzhez vezető út teljesen lezárult.
Másfél órával később már összepakolt táskával állt a hálószobában. Nyugodtan, rendezett mozdulatokkal készült.
A zár hirtelen megzörrent. Éppen a kabátját gombolta be, amikor kivágódott az ajtó. Gábor és Mária feldúltan rontottak be.
– Te mit műveltél?! – csattant fel Mária. – Egy órát ültünk ott! Gábor ismerősöket hívogatott, könyörgött, hogy utaljanak pénzt, különben nem engednek el minket! Elment az eszed?
– Eszter, ez már túlzás! – csatlakozott Gábor. – Mit képzelsz? Mindenki előtt nevetségessé tettél minket!
Eszter megigazította a kabátja gallérját, és lassan feléjük fordult. Tekintete higgadt volt, szinte üres, mintha már rég túljutott volna mindazon, ami most következik.