Eszter a ranglétra legalján kezdte, és nem válogatott a feladatok között. Mindig ő kapta a legapróbb, legfárasztóbb teendőket: végeláthatatlan kimutatásokat egyeztetett, mások beszámolóiban kutatta a rejtett hibákat, és akkor is az irodában ült még, amikor odakint már besötétedett, a takarítónők pedig csörömpölve húzták végig a folyosón a felmosóvödröket. Míg a vele egykorúak esténként szórakozóhelyről szórakozóhelyre jártak, ő a nemzetközi számviteli szabályokat bújta, jegyzetelt, és próbált minden apró részletet megérteni.
Öt esztendő telt el így. Kitartása végül meghozta az eredményt: vezető szakértővé léptették elő. Kivett egy igényes lakást a belvároshoz közel, és megengedte magának az első igazán minőségi táskáját is – apró, de számára jelképes bizonyítékát annak, hogy sikerült előrébb jutnia. Pont ebben az időszakban sodorta mellé az élet Gábort.
A férfi a szomszéd osztályon dolgozott grafikusként. Bársonyos zakót viselt, választékosan fogalmazott, és könnyed természetességgel beszélgetett építészetről vagy művészetről. Eszter főnökei többnyire kemény, állandóan rohanó emberek voltak; Gábor nyugodt modora ehhez képest felüdülésnek tűnt, mintha egy csendes sziget lett volna a folyamatos hajtás közepén.
Udvarlása figyelmes és kifinomult volt. Reggelente kávéval várta, tréfás történetekkel nevettette meg, és minden alkalommal különös tisztelettel beszélt az édesanyjáról.
– Mária a régi értékek szerint él – mondta egyszer egy kávézóban, miközben apró, szabályos mozdulatokkal szeletelte fel a süteményét. – Az egész életét nekem szentelte. Lemondott új ruhákról, utazásról, bármiről, csak hogy nekem semmiben ne legyen hiányom. Minimum annyival tartozom, hogy gondoskodom róla.
Esztert mélyen megérintette ez a lojalitás. Apa nélkül nőtt fel, az édesanyja két műszakban dolgozott, örökké fáradt volt. Gábor szavai számára biztonságot, megbízhatóságot sugalltak.
Az esküvőjük szerényen zajlott: aláírták a papírokat, majd egy étteremben vacsoráztak néhány közeli ismerőssel. Mária is megjelent. Belépéskor tetőtől talpig végigmérte Esztert, ajkát alig észrevehetően összepréselte. Nehéz, tolakodó illata betöltötte az asztal környékét, még az ételek aromáját is elnyomta.
– Tehát könyvvizsgáló – jegyezte meg elnyújtott hangon, miközben félretolta a salátástányért. – Praktikus választás. És honnan is érkeztél hozzánk, Eszter? Gábor említett valami vidéki várost.
– Kecskemét környékéről – felelte nyugodtan a fiatal nő, és gondosan az ölébe hajtotta a szalvétát. – Tanulás mellett egy baromfitelepen dolgoztam.
Mária lassan letette a villát.
– Baromfitelepen? Toll és belsőség között? – kérdezte olyan élesen, hogy a szomszéd asztalnál elhallgattak. – A munka persze nem szégyen. Csak attól tartok, a neveltetésbeli különbségek feltűnőek lesznek. Az én fiam festmények között nőtt fel, nem… tyúkólak mellett.
Eszter akkor lenyelte a választ a férje kedvéért. Gábor közben a telefonját nézte, mintha nem hallaná az anyja hangjában bujkáló gúnyt.
Az összeköltözés után a mindennapok hamar próbára tették őket. Eszter keresete jóval magasabb volt Gáborénál. A tágas, háromszobás lakás bérleti díját, a bevásárlást, a számlákat nagyrészt ő fedezte. Gábor közös kasszát javasolt. Eszter a fizetési számlájához két társkártyát igényelt: egyet a férjének, egyet – Gábor kérésére – Máriának is. „Ha sürgősen gyógyszerre vagy vizsgálatra lenne szüksége” – érvelt.
Gyógyszerekre azonban alig ment pénz. Annál inkább kozmetikai kezelésekre, új, márkás ruhákra és barátnős éttermi esték számláira. Mária természetes magátólértetődőséggel költötte a menye keresetét, mintha ez neki járna.
Ráadásul rendszeresen beállított hozzájuk váratlanul, és minden alkalommal alaposan szemügyre vette a lakást, mintha egy láthatatlan ellenőrzésen kellene megfelelniük.