Az üveg asztallap finoman remegett a folyamatos rezgéstől. A mobiltelefon ide-oda csúszkált rajta, már jó negyedórája kétségbeesetten csörgött. Eszter gondosan összehajtotta a kasmírpulóvert az utazótáskájában, elsimította rajta a ráncokat, csak ezután nyúlt a készülékért, amelynek kijelzőjén a férje arca villogott.
– Hallgatlak – mondta higgadtan.
Alig érintette meg a zöld ikont, Gábor máris ingerülten hadart bele a vonalba:
– Anyával itt ülünk egy étteremben, és egyik kártya sem működik! A biztonságiak már minket figyelnek! – A háttérben erőltetett jazz szólt, összemosódó beszédfoszlányokkal. – Mi ez a cirkusz a bankodnál? Lehúzom a kártyát, és elutasítja! A pincér úgy méreget, mintha fizetés nélkül akarnánk lelépni. Azonnal intézkedj!
– Nincs semmilyen technikai hiba, Gábor – felelte Eszter tárgyilagosan, miközben a válltáskába csúsztatta a neszesszert, és felhúzta rajta a cipzárt. – A kártyákat én tilttattam le.
– Te? – csattant fel a férfi. – Elment az eszed? A város közepén ülünk, és nem tudjuk rendezni a számlát! Anyának majdnem rosszul lett! Utalj pénzt azonnal!
– Igyon egy kis citromos vizet – válaszolta Eszter változatlan hangon. – A vacsorát pedig rendezd el te. Felnőtt ember vagy, a család feje. Oldd meg.
Megszakította a hívást, és a telefont a táskába ejtette. Nem remegett a keze, nem szorult össze a gyomra. Csak mély, fáradt nyugalmat érzett. A felismerést, amely akkor érkezik, amikor az ember végre letesz egy évek óta cipelt, súlyos terhet.
Gábor édesanyja, Mária, sosem tekintette őt egyenrangúnak. Eszter a szemében mindig csak egy felkapaszkodott senki maradt. Ők ketten csupán a felszínt látták: az ápolt, elegáns nőt, a főváros egyik neves cégénél dolgozó vezető auditort, a tekintélyes fizetést. Fogalmuk sem volt, milyen áron jutott el idáig.
Eszter viszont nem felejtett. Emlékezett a nyers hús szagára a kisváros peremén működő baromfifeldolgozó üzemben. A huzatra, amely végigsöpört a betonpadlón. A vastag gumikesztyűre, amely alatt a bőre állandóan felázott a jeges víztől, kirepedezett és sajgott. A műszak tizenkét órán át tartott. A futószalag megállás nélkül vitte tovább a kopasztott testeket, a háta a nap végére úgy elgémberedett, hogy kiegyenesedni is alig tudott.
A legtöbb lány pár év után feladta. Vettek hitelre egy televíziót, férjhez mentek valamelyik helyi sofőrhöz az autótelepről, aztán otthon maradtak gyereket nevelni.
Eszter azonban más utat választott. Esténként, miután egyszerű samponnal próbálta kimosni hajából az üzem szagát, leült a bérelt szobácskájában álló kopott asztalhoz. Elővette az adózási kézikönyveket. A feje zúgott a fáradtságtól, a betűk összefolytak, mégis rákényszerítette magát, hogy megértse a sorokat. Képleteket jegyzetelt ki, feladatokat oldott meg. Tudta, hogy a közgazdasági diploma az egyetlen esélye. Egy jegy egy másik életbe, távol a futószalag zajától.
Amikor végül a fővárosba költözött, nem tündérmese várta. Egy lepattant bérházban kapott szobát, a folyosón foszló tapétával, a közös konyhában örökké csöpögő csappal. Állást is talált, de csupán egy könyvelő mellett dolgozhatott segédként, szinte nevetséges fizetésért.
És mégis, pontosan ott kezdődött el az a hosszú, kimerítő út, amelynek minden lépésére ma is kristálytisztán emlékezett.