— …mi, nyugdíjasok, minden fillért kétszer is megforgatunk, mielőtt kiadjuk a kezünkből. A kenyér ára az egekben, a tej is drágább lett, a rezsi meg hónapról hónapra kúszik felfelé. Egyetlen nyugdíjból ma már alig lehet megélni.
Márk félig-meddig figyelt csak, időnként bólogatott, miközben a telefonján görgette a híreket. Lilla hangtalanul pakolt: leszedte a tányérokat, elmosta az evőeszközöket, letörölte az asztalról a morzsákat. Igyekezett nyugodtnak látszani, de belül napról napra sűrűbbé vált benne a kimondatlan feszültség.
Márk számára az, hogy az édesanyja szinte minden este megjelenik, természetes volt. Fel sem tűnt neki a rendszeresség. Egy nagymama meglátogatja az unokáját — mi lehet ebben különös?
— És akkor mi van, ha anya gyakran átugrik? — kérdezte értetlenül, amikor Lilla egy este óvatosan szóba hozta a dolgot. — Egyedül ül otthon, hiányzik neki Benedek. Neked igazán nem nagy dolog még egy tányért kitenni, nem?
Lilla nem talált azonnal választ. Valóban nem jelentett gondot még egy terítéket elővenni. Nem volt megterhelő plusz egy adag pörköltet szedni, még egy csésze teát tölteni, elővenni a kamrából a lekvárt. A probléma nem az étellel volt, és nem is azzal, hogy Erzsébet jó étvággyal elfogyasztotta a vacsora jelentős részét.
Sokkal inkább azzal az érzéssel, hogy valaki lassan, szinte észrevétlenül benyomul az életébe. A lakás, amelyért annyit dolgozott, amelyet gondosan berendezett és a saját ízlése szerint alakított ki, mintha fokozatosan kicsúszna a kezéből. Olyan volt ez, mint egy csendes, de feltartóztathatatlan térfoglalás.
Minden este pontosan hatkor megszólalt a csengő. Minden alkalommal ugyanaz a jelenet: Erzsébet az ajtóban, arcán udvarias mosollyal. „Csak erre jártam, gondoltam, benézek” — mondta mindig. Lilla pedig szó nélkül elővette a harmadik szett evőeszközt, és hallgatta a véget nem érő panaszáradatot a nehéz sorsról, a döntéshozók igazságtalanságáról, a hálátlan szomszédokról.
— Nektek könnyű — sóhajtotta Erzsébet, miközben már a második tányér levest kanalazta. — Saját otthonotok van, a férjed dolgozik, az unoka szépen cseperedik. Én meg ott ülök egyedül abban az egyszobás lakásban, és a tévét bámulom. Unalmas az élet magányosan, lányom, nagyon unalmas.
Lilla próbált együttérzést érezni, de helyette inkább ingerültség gyűlt benne. Egyre több apróság szúrta a szemét. Ahogy Erzsébet kopogás nélkül besétál a konyhába, kinyitja a hűtőt, mintha az a sajátja lenne. Ahogy megjegyzéseket tesz az ételekre: „Bezzeg az én időmben másképp főztünk, és finomabb volt.” Vagy amikor kéretlen tanácsokat oszt Benedek neveléséről, mintha Lilla nem lenne képes önállóan felnevelni a saját gyermekét.
A legrosszabb mégis az volt, hogy bűntudata támadt a saját érzései miatt. Hiszen Erzsébet látszólag nem tett semmi rosszat. Csak meglátogatta az unokáját, együtt vacsorázott velük. Miért ne férne ez bele? Miért nem tudja egyszerűen elfogadni?
Egy délután a közeli kávézóban találkozott Eszterrel, aki szintén férjnél volt és kisgyermeket nevelt.
— Képzeld el, minden nap megjelenik. Pont vacsoraidőben. És tízig marad — panaszkodott Lilla, miközben a kihűlt kávéját kavargatta.
— Akkor mondd meg neki, hogy ez így kényelmetlen — vont vállat Eszter. — Vagy beszéljen vele Márk. Az ő édesanyja, nem?
— Mi van, ha bennem van a hiba? — kérdezte halkan Lilla. — Lehet, hogy túl érzékeny vagyok? Végül is nagymama, joga van látni az unokáját.
— Látni, igen. De nem beköltözni hozzátok minden este — jegyezte meg félmosollyal Eszter. — Ez a te otthonod. Jogod van szabályokat felállítani.
Lilla azonban nem szánta rá magát a beszélgetésre. Attól tartott, Márk félreérti, megsértődik, esetleg önzőnek tartja majd. Félt megbontani a család törékeny egyensúlyát.
Aztán történt valami, ami mindent felborított.
Egy átlagos csütörtöki nap volt. Lilla hazahozta Benedeket az óvodából, vacsorát készített — ezúttal hajdinát sült fasírttal —, majd megfürdette a kisfiút. Benedek annyira elfáradt, hogy már öt óra körül elaludt a nappaliban, a szőnyegen szétszórt kisautók között. Lilla betakarta, átvitte az ágyába, és úgy döntött, gyorsan lezuhanyozik, amíg csend van.
Márk üzenetet küldött, hogy csak nyolc körül ér haza. A lakásban szokatlan nyugalom honolt. Lilla a forró víz alatt állva próbálta lemosni magáról a nap fáradtságát. A csengőt sem hallotta meg, amikor pontosan hatkor megszólalt.
Erzsébet a saját kulcsával lépett be. A másolatot még Benedek születésekor kapta, „vészhelyzet esetére”. Lilla többször gondolt rá, hogy visszakéri, de sosem merte szóba hozni.
Amikor kilépett a fürdőből, halk beszéd ütötte meg a fülét. Erzsébet az ablak mellett állt, és telefonon társalogott. Nem emelte fel a hangját, de a lakás csendjében minden szava tisztán hallatszott.
Lilla a konyha felé indult volna, hogy jelezze, itthon van, ám hirtelen megütötte a fülét a saját neve.
— Ugyan már, Judit, nem is Benedek miatt járok át, őszintén mondom — csilingelt Erzsébet hangja. — Mire én odaérek, a gyerek rendszerint alszik. Alig látom.
Lilla megtorpant a fürdőszoba ajtajában, a nedves törölközőt a mellkasához szorítva. A szíve hevesebben kezdett verni.
— Egyszerűen így kényelmesebb — folytatta Erzsébet, és a hangjában valami számító él csengett. — Egyedül főzni nemcsak unalmas, de ráadásul pazarlás is. A gáz, az alapanyagok, minden pénzbe kerül. Náluk viszont mindig terített asztal vár. Meleg leves, második fogás, még saláta is. A fiam jól eszik, Lilla rendesen ellátja, azt meg kell hagyni.
Lilla hátát a falnak vetette. Hideg futott végig rajta.
— Arra gondoltam, miért is ne használnám ki? — nevetett fel Erzsébet. — Úgyis otthon van egész nap, főz magának. Hadd dolgozzon egy kicsit…