— Lilla, miért vagy ennyire levert? Anyu mondott valamit, ami bánt? — Márk besétált a konyhába, hátulról átölelte a feleségét, és a válla felett benézett a fazékba.
A leves sűrűn bugyborékolt, a tetején olajcseppek futottak szét csillogó karikákban. Lilla lassú, egyenletes mozdulatokkal kavargatta, a fakanál tompán koppant a zománcos peremen. Nem fordult meg. Tekintete a fortyogó ételbe mélyedt, mintha ott keresné mindazt, amire nem talál szavakat.
— Semmi gond — felelte halkan, rezzenéstelen hangon.
— Biztos? — Márk finoman maga felé fordította, és fürkészni kezdte az arcát. — Mostanában olyan távolinak tűnsz. Talán kimerültél? Holnap itthon maradok Benedekkel, te pedig menj el valahová. Találkozz a barátnőiddel, pihenj egy kicsit.
Lilla megrázta a fejét, majd visszafordult a tűzhelyhez. Annyi minden feszítette belülről: az anyós mindennapos látogatásai, az érzés, hogy az otthona lassan kicsúszik a kezei közül, az a bosszantó apróság, hogy esténként mindig eggyel több tányért kell elővennie. Mégsem tudta kimondani. A gondolatok kuszán kavarogtak benne, és képtelen volt őket érthető mondatokba rendezni. Hogyan magyarázza el a férjének, hogy nem a fáradtság gyötri, hanem az, hogy már nem érzi magát úrnőnek a saját lakásában?
Ez a lakás Lillának sokkal többet jelentett négy falnál. A függetlenség jelképe volt, egy régi cél beteljesülése. Még a házasság előtt vette meg, programozóként félretéve minden megkeresett forintját. Három évig szinte semmire nem költött: lemondott utazásról, étteremről, új ruhákról, mozizásról. Amikor huszonhat évesen aláírta az adásvételit, és a saját kulcsával lépte át a küszöböt, úgy érezte, végre révbe ért.
Az első esztendőt egyedül töltötte itt. A berendezést aprólékosan, a saját ízlésére formálta: világos, nyugodt árnyalatokra festette a falakat, gondosan válogatta össze a bútorokat, a polcokra fényképek és könyvek kerültek. Minden tárgynak megvolt a maga helye, és az egész lakás az ő személyiségét tükrözte.
Aztán belépett az életébe Márk. Nyitott tekintetű, jókedvű férfi volt, aki a legegyszerűbb helyzetben is talált valami derűset. Egy közös ismerősök által szervezett céges összejövetelen találkoztak. Márk építőmérnökként dolgozott, Lilla egy bank informatikai rendszerén fejlesztett. A férfi őszinte nevetése és élvezetes történetei azonnal megragadták a figyelmét.
Fél év randizás és hajnalig tartó beszélgetések után Márk odaköltözött hozzá. Lilla örömmel ürítette ki a szekrény felét, arrébb pakolta a könyveit, vett még egy törölközőszettet. Jólesett neki, hogy reggelente nem egyedül ébred, hogy két személyre főzhet, és hallja a férfi hangját a másik szobából.
Egy évvel később megszületett Benedek — eleven, pisze orrú kisfiú, aki az apja kék szemét és az anyja makacs mosolyát örökölte. A lakás hangulata gyökeresen megváltozott: gyereknevetés, apró talpak dobogása és csörgők zaja töltötte meg a tereket. Lilla otthon maradt vele, és a korábbi, kiszámítható munkarend helyét átvette az etetések, séták, mosások és takarítások véget nem érő sora.
Erzsébet, Márk édesanyja, már az unoka születésekor megjelent, és világossá tette, hogy gyakori vendég lesz. Magas, telt asszony volt, festett vörös hajjal és határozott, éles hanggal. Már a kórházi látogatáskor érződött rajta, hogy komolyan veszi a nagymamai szerepet.
— Nagymama vagyok, természetes, hogy látni akarom a kisunokámat — jelentette ki, miközben helyet foglalt az ablak melletti fotelben, és alaposan végigmérte a lakást. — Rend van, az igaz, de a gyerekszobát máshogy is be lehetett volna rendezni. A kiságy sincs jó helyen, huzatot kaphat.
Lilla akkor még túlságosan kimerült volt ahhoz, hogy vitába szálljon. Csak bólintott. Márk nevetve ölelte át az anyját.
— Minden rendben van, anya, ne aggódj.
Kezdetben Erzsébet csupán hétvégenként jött. Hozott gyümölcsöt, süteményt, játszott a kis Benedekkel, és nosztalgiázva mesélte, hogyan nevelte fel egykor Márkot mindenféle modern eszköz nélkül. Lilla természetesnek vette a jelenlétét: egy nagyszülőnek joga van részt venni az unoka életében.
Amikor azonban Benedek betöltötte a hármat és óvodába került, valami megváltozott. Erzsébet látogatásai megszaporodtak. Előbb hetente egyszer, aztán kétszer, majd háromszor. Végül minden áldott nap felbukkant — mindig pontosan este hatkor.
— Épp erre jártam! — toppant be rendszerint, kezében egy zacskó almával vagy keksszel, miközben lerázta a kabátjáról az esőt vagy a havat. — Gondoltam, benézek a kisunokámhoz. Hazajött már az oviból? Nem beteg?
Lilla minden alkalommal ajtót nyitott, beengedte a folyosóra. Erzsébet levette a cipőjét, felakasztotta a kabátját, majd egyenesen a gyerekszobába sietett, ahol Benedek autókat tologatott a szőnyegen.
— Benedek, megjött a nagyi! Mutasd csak, mivel játszol! — kiáltotta, és már térdelt is le mellé.
Néhány percig valóban vele foglalkozott: kockákból tornyot építettek, lapozgatták a mesekönyvet, versenyeztették a kisautókat. Aztán, szinte menetrendszerűen, átvonult a konyhába.
— De jó illat van! — nézett bele a lábasokba. — Mit főztél ma? Ó, ragu? Márk gyerekkorában rajongott érte. Én több répát tettem bele és kevesebb krumplit, úgy egészségesebb.
És maradt. Egészen késő estig. Meghívás nélkül leült az asztalhoz, bőséges adagot szedett magának, és beszélni kezdett a szomszédokról, az üzletek áremeléseiről, meg arról, milyen nehéz sorsa van a nyugdíjasoknak manapság.
— Ti, fiatalok, még nem értitek — mondogatta, miközben a kenyérrel kitörölte a tányérján maradt szaftot. — A mi korunkban egészen más…