— …háziasszonyként, és közben engem is jóllakat. Miért üldögéljek éhesen a saját lakásomban? Nem vagyok idegen, Márk édesanyja vagyok.
Lilla ujjai ökölbe szorultak, a körmei szinte a bőrébe vájtak. Megmozdulni sem bírt, mintha a padlóhoz szegezték volna, és dermedten hallgatta tovább a beszélgetést.
— Ugyan, miféle kifogás lehetne ez ellen? — folytatta Erzsébet, hangjában magabiztossággal, már-már pimaszsággal. — Az a lakás végső soron a fiamé is. Jó, papíron Lilla nevén van, de együtt élnek, egy család. Nem kell ebből ügyet csinálni. Akkor megyek, amikor kedvem tartja, és akkor távozom, amikor akarok. Márk tiszteli az anyját, eszébe sem jutna elküldeni.
Abban a pillanatban Lillában végleg eltört valami. Lassan, zajtalanul a hálószobába húzódott, és óvatosan behúzta maga mögött az ajtót. Leült az ágy szélére, tekintete üresen tapadt a szemközti falra. A keze remegett.
„A fiam lakása.”
„Dolgozzon egy kicsit háziasszonyként.”
„Nem vagyok idegen.”
Hát ezért tartott mindez hónapok óta. A mindennapos betoppanások, az órákig tartó ücsörgés az asztalnál, a megható sóhajok, hogy mennyire hiányzott neki az unokája — mindez csak ürügy volt. Erzsébet nem Benedek miatt jött. Vacsorázni érkezett. Más pénzén, más otthonában. És közben meggyőződése volt, hogy ez természetes, hiszen a lakás „úgyis a fiáé”.
Lilla végighúzta tenyerét az arcán, próbálta rendbe tenni a gondolatait. Legszívesebben azonnal kiviharzott volna, egyenesen az anyósa szemébe nézve kérte volna számon: hogy nem szégyelli magát? Szinte égett benne a vágy, hogy kiabáljon, ajtót csapjon, és egyszer s mindenkorra véget vessen ennek.
De tudta, hogy a jelenet nem vezetne sehova. Erzsébet azonnal áldozati szerepbe menekülne, sírna, panaszkodna Márknak a kegyetlen menyéről, aki eltiltja a nagymamát az unokától. A telefon másik végén zokogva mesélné, milyen igazságtalanság érte, mennyire megbántották, mennyire magányos.
Nem. Ezt nem így kell intézni. Higgadtan. Határozottan. Érzelmi kitörések nélkül.
Néhány percig mozdulatlanul ült, míg végre összeszedte magát. Aztán felállt, kihúzta magát, vett egy mély levegőt, és visszament a konyhába.
Erzsébet időközben befejezte a telefonálást, és a folyosón állva a falra akasztott családi fényképeket nézegette.
— Ó, Lillácskám! — fordult felé a megszokott, kedélyes mosollyal. — Azt hittem, lepihentél. Benedek még alszik? Gondolom, húzza a lóbőrt.
— Igen, alszik — felelte röviden Lilla, és szó nélkül elsétált mellette a konyha irányába.
Erzsébet utána ment, és reflexből leült a jól ismert helyére az asztalnál, táskáját a mellette lévő székre tette, mintha ez a rendje lenne a dolgoknak.
— Erzsébet — szólalt meg Lilla a tűzhelynél megállva, majd a pultra támaszkodva szembefordult vele. — Szeretnék beszélni önnel valamiről. Komolyan.
— Miről, drágám? — kérdezte az anyós, de a hangjában bizonytalanság vibrált. Észrevette a hangnem változását.
— A látogatásairól. Azt szeretném, ha nem jönne minden egyes nap. Csak előre megbeszélt időpontban. Mondjuk hétvégén.
Erzsébet arca megnyúlt. Néhány másodpercig szótlanul bámulta Lillát, mintha nem is értette volna, mit hall.
— Tessék? — préselte ki végül. — Én az unokámhoz jövök! Azt akarod, hogy csak hetente egyszer lássam Benedeket? Én vagyok a nagymamája!
— Benedek az óvoda után rendszerint este hétig alszik — válaszolta Lilla nyugodtan, tekintetét nem engedve. — Ezt pontosan tudja. Ha valóban több időt szeretne vele tölteni, jöjjön délelőtt hétvégén, vagy napközben. Örülni fogunk neki.
— De én mindig így jártam ide! — csattant fel Erzsébet, hangja magasabb lett, élesebb. — Márk sosem kifogásolta! Szereti, ha itt vagyok!
— Márk nem tudja, miért jön valójában — felelte Lilla egyenletes hangon. — Én sem tudtam. Egészen ma estig. Amíg meg nem hallottam a telefonbeszélgetését.
Erzsébet elsápadt. Ajkai elnyíltak, a tekintete megrebbent. Néhány másodpercig némán állt.
— Nem értem, miről beszélsz — mondta végül rekedten, és görcsösen markolta a táskája fülét.
— Dehogynem érti — válaszolta Lilla határozottan. — Hallottam, amint a barátnőjének magyarázta, hogy nem Benedek miatt jár ide, hanem mert kényelmes. Mert egyedül főzni unalmas. És hogy nekem „illene” egy kicsit háziasszonyként dolgoznom.
Erzsébet arca lángvörösre váltott.
— Te kihallgattál! — csattant fel, felpattanva a székről. — Hogy merészeled? Magánbeszélgetés volt!
— Az én lakásomban, az én folyosómon — felelte Lilla továbbra is halkan. — Jogom van tudni, mi hangzik el a saját otthonomban.
— Ez nem a te lakásod! — tört ki Erzsébetből mindaz, amit hónapok óta rejtegetett. — Ez a fiam otthona! Ha egyszer elválnátok, te maradnál fedél nélkül, ő viszont nem!
— Téved — mondta Lilla nyugodtan, de szilárdan. — A lakást még a házasságunk előtt vettem, a saját megtakarításomból. Márknak semmilyen jogi igénye nincs rá. És önnek még kevésbé.
Erzsébet levegő után kapkodott, düh és hitetlenkedés ült az arcán.
— Hálátlan vagy! — kiáltotta végül. — Mennyi mindent tettem értetek, segítettem a gyerekkel, és te így bánsz velem?
— Gyümölcsöt hozott, és játszott Benedekkel pár percet — szakította félbe Lilla. — Aztán itt ült estig, és megette a vacsorámat. Minden. Egyes. Nap. Hónapokon át. És természetesnek vette.
Erzsébet felkapta a táskáját. Egyetlen szó nélkül kiviharzott a lakásból. Az ajtó olyan erővel csapódott be mögötte, hogy Benedek megmozdult a gyerekszobában.
Lilla lassan leült az egyik székre, és arcát a kezébe temette. Belül minden remegett benne — a dühtől, a megkönnyebbüléstől, és attól a feszültségtől, ami a Márkkal való elkerülhetetlen beszélgetés gondolatára telepedett rá. Tudta, hogy Erzsébet nem fogja ennyiben hagyni. És azt is, hogy ez még csak a kezdet.