— Akkor most nem otthon fogod elsimítani — tette hozzá az egyik járőr hűvösen.
— Hazudik! Bosszúból jelent fel! — kiabálta Márk, miközben a rendőr megszorította a karját.
— Majd kiderül — felelte tárgyilagosan a másik egyenruhás. — Vannak kamerafelvételek?
— Természetesen — szólt közbe az eladó. — Hanggal együtt rögzít. Ordított, fenyegetőzött, és meglökte a hölgyet.
— Anyám perelni fogja magukat! — ordította Márk, amikor már az ajtó felé vezették. — Még megbánják!
Eszter nyugodt hangon válaszolt:
— Üzenem Ilonának, hogy attól, hogy nagyon vágyik rá, más pénze még nem válik az övévé.
A következő napok kimerítően teltek. Rendőrségi jegyzőkönyv, részletes vallomás, ügyvédi konzultáció, látlelet a bordazúzódásról. Közben ismeretlen számokról érkező hívások, üzenetek Ilonától: „Eszter, ne tedd tönkre a fiamat”, „Okos nő vagy, miért akarod derékba törni az életét?”, „Csak elragadtattuk magunkat”, „Vond vissza a feljelentést, és eltűnünk.”
A harmadik napon Eszter mindössze ennyit írt vissza: „Már késő.” Aztán letiltotta a számot.
A válás gyorsabban lezajlott, mint gondolta. Valójában nem volt mit elosztaniuk, legfeljebb az ábrándokat — azokat pedig nem lehet a bíróság asztalára tenni. Három héttel később a nyomozó újra hívta.
— Van még egy fejlemény — mondta. — Átnéztük a korábbi bankszámlamozgásait. Apróbb összegek mentek le rendszeresen, előfizetéseknek és különféle szolgáltatásoknak álcázva. Nem kirívó tételek, de hónapról hónapra ismétlődtek. Az eszközazonosító alapján nagy valószínűséggel a volt férje intézte.
— Mekkora összegről beszélünk? — kérdezte Eszter.
— Kilenc hónap alatt közel kétszázezer forintról.
Eszter nem az összeg miatt hallgatott el, hanem a felismerés egyszerűsége miatt. Ez nem hirtelen indulat volt, nem egyetlen rossz döntés, és nem Ilona sugallata. Márk régóta, tudatosan tekintette természetesnek, hogy Eszter munkája az ő tartaléka.
Aznap este erős teával a kezében ült az ablaknál, amikor csengettek. Az alsó szomszéd, Ilona néni állt a küszöbön — akit Eszter korábban a ház pletykafészkének tartott.
— Zavarhatom egy percre? — kérdezte bizonytalanul. — Lehet, nem most kellene… de ezt odaadnám.
Egy vékony, iskolai füzetet nyújtott át.
— Mi ez?
— A volt férje nálam kért tollat még múlt hónapban, itt írt valamit az udvaron. Elejtette, én meg észrevettem benne a maga nevét. Nem akartam beleolvasni, de… úgy gondoltam, jobb, ha magához kerül.
A füzet néhány oldalán kusza jegyzetek sorakoztak, nyilakkal, aláhúzásokkal, sértett megjegyzésekkel. „Rányomni a közös lakásra”, „anyán keresztül sajnálatot kelteni”, „ha nem ad, a cégtől kivenni, ott forog a pénz”, „Eszter kemény, de fél a botránytól”. Legalul, szinte gyerekes betűkkel: „A lényeg, hogy őszig ne kelljen dolgozni. Utána majd alakul.”
Eszter kétszer, majd harmadszor is végigolvasta. Nem tört ki belőle sírás, düh sem. Nem csapta földhöz a csészét. Inkább valami különös nyugalom telepedett rá, mintha egy régóta billegő darab a helyére kattant volna.
Sokáig hitte, hogy vele van baj. Hogy túl szigorú, túl számonkérő, nem elég megértő. Hogy kevés benne a „női bölcsesség”, amivel annyiszor illették. Most már világos volt: nem a hűvössége taszított, és nem az inspiráció hiányzott. Egyszerűen egy olyan ember élt mellette, aki adottnak vette, hogy más munkája az ő kényelmét szolgálja.
Másnap a füzetet átadta az ügyvédjének. És hosszú idő óta először nem érezte szükségét, hogy magyarázkodjon — sem Márk előtt, sem Ilona előtt, sem a képzeletbeli bíróság előtt, ahol mindig mások véleménye ítélkezik.
Este leszedte az asztalról a második bögrét, amelyet megszokásból minden reggel kikészített. Ránézett az üres helyre, majd elmosolyodott.
— Micsoda tévedés — mondta halkan. — Azt hittem, családot veszítek.
A csendes konyhában, ahol senki nem panaszkodott, nem követelt és nem hibáztatott, végre megértette: nem család nélkül maradt. Csupán abbahagyta valaki arcátlanságának finanszírozását. És bár drága tanulópénz volt, mégis a legjobb befektetésnek bizonyult — a saját, nyugodt életébe.