A lakás csöndje még mindig szokatlanul kongott körülötte. Nem hallatszott többé szuszogás, nem csapódtak fiókok, és senki nem kiabált át a másik szobából, hogy: „Eszter, dobj már át egy ezrest holnapig.”
Visszaült a laptop elé, megnyitotta a céges bankszámla felületét, és azonnal megmerevedett. A monitoron egy figyelmeztetés villogott: „Bejelentkezési kísérlet új eszközről.” Alatta egy előkészített, de még nem véglegesített utalás – jelentős összegről. Kedvezményezett: Katalin S. Sergejevna.
— Te aljas — jegyezte meg halkan, szinte érzelemmentesen.
A telefonért nyúlt, és már tárcsázott is.
— Ügyfélszolgálat? Azonnali intézkedést kérek. Vállalati számla. Jogosulatlan hozzáférési kísérlet. Igen, megadom a jelszót. A tokent azonnal tiltsák le. Minden aktív munkamenetet zárjanak ki. Jelszócsere is kell. És kérem, rögzítsék a függőben lévő átutalást, ez kulcsfontosságú.
A vonal túlsó végén sorra érkeztek a kérdések, Eszter pedig tárgyilagosan, gyorsan válaszolt. Csak miután bontották a hívást, villant be neki, hogyan kerülhetett egyáltalán Márk birtokába a hozzáférés. Fél évvel korábban, amikor napokig lázasan feküdt, és sürgősen fizetni kellett egy beszállítónak egy szállítmányért, bediktálta neki a belépési adatokat, a tokent pedig a kezébe nyomta. „Csak tíz percre” – mondta akkor. Tíz perc bőven elég volt.
Másnap reggel lesétált a ház melletti pékségbe. Kenyérért indult, meg egy erős kávéért. A feje még zúgott az előző napok feszültségétől, de belül különös tisztaságot érzett, mintha egy vihar most mosta volna ki belőle a maradék bizonytalanságot.
— A szokásosat? — kérdezte a pult mögül az eladó.
— Igen. És abból a köményes rozskenyérből is kérek.
Az ajtó hirtelen csapódott ki, a fölé szerelt csengő élesen, már-már sértetten csilingelt.
— Itt bujkáltál — indult el Márk a pult felé nagy léptekkel. Az arca hamuszürke volt, a tekintete üresen csillogott, a kabátját kapkodva gombolta be. — Hívlak órák óta, mindenhol letiltasz. Miért zártad le a hozzáférést?
— Mert az az én számlám. És mert megpróbáltál pénzt levenni a cégem számlájáról.
— Ne játsszad az ártatlant — sziszegte. — Csak azt akartam, ami jár. Két év után. Az idegeimért. Az időmért. Mindazért, amit rád pazaroltam.
— Pontosan mit is „pazaroltál” rám? A levegőt a nappaliban? Az áramot a tévéhez? Vagy az örök monológjaidat arról, milyen nehéz megtalálnod önmagad az álláshirdetések között?
— Ne alázz meg mások előtt! — csattant fel. — Teljesen elvesztetted a mértéket. Hülyét csináltál belőlem, anyámból meg koldust. Azt hiszed, mert van pénzed, bárkit összetörhetsz?
— Nem a pénz tör össze embereket, Márk. Hanem az, ha valaki hozzászokik, hogy semminek nincs következménye.
— Tartozol nekem! — lépett közelebb. — Veled éltem. Elviseltem a természetedet. Az örökös munkamániádat. Az éjszakai jelentéseidet. Fogalmad van, milyen egy ilyen nő mellett élni?
— Igen. Kényelmes. Nem kell dolgozni, elég szenvedő arccal ülni a kanapén.
— Fogd be.
— Különben?
— Különben megbánod.
— Két évig bántam. Most először nem.
A sorban állók elhallgattak. Az eladó lassan kijött a pult mögül, de egyelőre nem szólt közbe.
— Utoljára mondom — hajolt közelebb Márk, már szinte suttogva, amitől az egész még fenyegetőbbé vált. — Add vissza a hozzáférést. Vagy olyan életet csinálok neked, hogy könyörögve jössz vissza.
— És én is utoljára válaszolok: ha még egyszer megpróbálsz a számláim közelébe menni, ezt már a nyomozónak fogod magyarázni. A tranzakciós kísérlet rögzítve van. Az eszköz azonosítója megvan. Az időpont is. A kedvezményezett pedig az édesanyád. Igazán megható családi összefogás.
— Menj a fenébe! — rántotta meg a karját, majd meglökte a vállánál.
A mozdulat esetlen volt, de erős. Eszter oldala a fa pult sarkának csapódott, kiszorult belőle a levegő. Épp csak kiegyenesedett, amikor az eladó mögül egy férfihang szólt rá élesen:
— Engedd el. Azonnal.
Két egyenruhás lépett be a helyiségbe; a pékség riasztórendszerrel volt felszerelve, és a pánikgombot már az első kiabálásnál megnyomták.
— Ez családi ügy! — kiáltotta Márk, hátrálva egy lépést. — Majd mi elintézzük!
Eszter az oldalát fogva felegyenesedett, és higgadtan csak ennyit mondott:
— A családi ügyeket otthon kellett volna rendezni.