— Hívd csak fel — vont vállat Eszter higgadtan. — Kíváncsi vagyok, ma milyen előadás lesz. Családi tragédia? Népbíróság? Átokszórás? Vagy a szokásos prédikáció arról, hogy a nő dolga lelket önteni a férfiba, amíg az a kanapén fekve „erőt gyűjt”?
Alig telt el egy óra, a bejárati ajtó akkorát csapódott, mintha nem egy kabátos asszony lépett volna be, hanem hatósági razzia érkezett volna.
— Eszter! — robbant be Katalin a konyhába, csizmában, kabátban, ahogy volt. — Mégis mit képzelsz magadról? A fiamat megszégyenítetted az egész bolt előtt!
— Nem én aláztam meg — felelte nyugodtan Eszter. — Egyszerűen nem fizetem tovább ezt az előadást.
— Egy házasságban nem csak magadra kell gondolnod! Nem albérletbe költöztél, hanem férjhez mentél! A férjet támogatni kell, nem megfojtani!
— Támogattam. Huszonöt hónapon át. Ha kell, naptár szerint is lebontom.
— Egy rendes feleség nem számolgat! — csapta össze a kezét Katalin. — Egy férfinak a nehéz időszakban hitre van szüksége. Te meg még belerúgsz. Ő érzékeny lélek.
— Inkább vastag bőrű — jegyezte meg Eszter szárazon. — És azon a nyakon jó ideje mások keze pihen. Az enyém is.
— Hogy beszélsz? — csattant fel Márk. — Anya, hallod ezt? Teljesen elszállt.
— Hallom — vágta rá Katalin, majd Eszterre szegezte a tekintetét. — Azt is látom, hogy túl sokat képzelsz magadról. Attól, hogy te keresel pénzt, még nem tiporhatsz bele másokba. Mi lennél te család nélkül? Üldögélnél egyedül a mappáid között.
— Ez majdnem fenyegetés volt. A „majdnem” viszont nem számít.
— Nem fenyegetlek, csak figyelmeztetlek. Ami a házasság alatt gyűlt össze, az közös. A bevételek is. Ha okoskodsz, mehettek bíróságra. Ott gyorsan helyre teszik a büszkeséged.
Eszter szó nélkül felállt, a tálalószekrényhez lépett, és egy vastag, átlátszó dossziét tett az asztalra.
— Lakás: négy évvel az esküvő előtt vásárolva. Vállalkozói bejegyzés, majd a kft. alapítása: szintén a házasság előtt. Bankszámlakivonatok, adóbevallások. És itt vannak az átutalások az én számlámról a fiuk kártyájára az elmúlt másfél évből. Nyugodtan nézzék át. Csak előbb töröljék szárazra a kezüket, odakint sár van.
— Azt akarod mondani, hogy Márk itt senki? — vékonyodott el Katalin hangja.
— A vagyonom szempontjából igen. A kiadásaim között viszont igencsak jelentős tétel volt. Volt.
— És most mi lesz? — húzta össze a szemét Márk. — Kidobsz?
— Nem most döntök. Már döntöttem. Holnap beadom a válókeresetet.
— Pénz miatt? — mosolyodott el gúnyosan, de a szája széle megremegett. — Komolyan? Ennyire kicsinyes vagy?
— Nem a pénz miatt. A hazugságok, az eltartottsághoz való kényelmes ragaszkodás és az a meggyőződés miatt, hogy ezt nekem tűrnöm kell a végtelenségig. A pénz csak eszköz volt, hogy smink nélkül lássam a valóságot.
— Meg fogod bánni — mondta halkan Katalin. — Egy nő gyorsan rájön, mennyit ér egyedül a büszkesége.
— Lehet. De legalább csendben bánom majd, és a saját költségemen.
— Márk, pakolj — sziszegte az anyja. — Itt már nincs maradásunk.
— Nem is akarok — vetette oda a férfi, mégis úgy indult a háló felé, mint akit trónjától fosztottak meg, nem csupán a kanapétól.
A szobából ajtócsapkodás és zacskók zörgése hallatszott. Eszter lehajtotta a laptop fedelét, leült, és néhány másodpercig csak a sötét ablaküveget nézte, amelyben saját arca tükröződött vissza.
— Elégedett vagy? — állt meg Márk a konyhaajtóban, vállán táskával. — Azt hiszed, győztél?
— Nem. Csak abbahagytam a folyamatos vereséget.
— Kegyetlen vagy.
— Te pedig hozzászoktál, hogy a „kedvesség” azt jelenti: eltartanak és hallgatnak.
— Ezt még felhánytorgatom.
— Tudom. A múltba kapaszkodni mindig könnyebb, mint helytállni a jelenben.
Amikor mögöttük bezárult az ajtó, a lakásban olyan sűrű csend telepedett meg, hogy Eszter meghallotta a hűtő egyenletes zúgását. Először nem értette, mi változott meg ennyire hirtelen. Aztán rájött: senki nem csoszog többé a lakásban.