— Meg tudnád végre normálisan magyarázni, mi volt ez az egész? — Márk már az előszobából beviharzott, és a bankkártyát olyan lendülettel csapta az asztalra, hogy az a cukortartónak ütközve a sámlin alá csúszott. — Ott álltam a boltban telepakolt bevásárlókocsival, a pénztáros rám meredt, mögöttem a sor egyre türelmetlenebb lett, a kijelzőn meg az villogott, hogy „tranzakció elutasítva”. Ez valami rossz vicc?
— Nem vicc. Inkább a műsor vége — felelte Eszter higgadtan, anélkül hogy felnézett volna a laptopjáról. — Megszüntettem a hozzáférésedet a számlámhoz.
— Hogyhogy megszüntetted? Elment az eszed? És ha vásárolnom kell? Ha anyunak gyógyszert kell vinnem? Tankolni miből fogok? Te ezt komolyan gondoltad?
— Képzeld, most először két év után magamra gondoltam. Meglepően felszabadító érzés.
— Szórakozol velem? — rántotta ki a széket, és úgy huppant le rá, hogy az hangosan megnyikordult. — Direkt idegesítesz? Nem vagyok naplopó! Kerestem a lehetőségeket. Gondolkodtam, merre induljak. Nem akarok valami ostoba, aprópénzt fizető állást, hogy aztán negyvenévesen rájöjjek, elpazaroltam az életem.
— És most szerinted nem pazarlod? Amikor délelőtt tizenegyig alszol, aztán a „nagy tervedről” beszélsz, ami egyik héten blog, másikon kávézó, harmadikon férfilélektani csatorna? — Eszter végre ránézett. — Ez nem önkeresés, Márk. Inkább annak a keresése, kinek a nyakába lehet kényelmesen ráülni.
— Persze, kezdődik. Mindig így beszélsz, mintha a világ legértéktelenebb alakja lennék.
— A szemét legalább rendszeresen kikerül a házból. Te az elmúlt hónapokban még ennyit sem tettél hozzá.
— Azért ezt ne túlozd el.
— Tényleg? Nem te hazudtad, hogy állásinterjúra mész, miközben az anyádnál ültél és panaszkodtál rám? Nem te vettél le pénzt a kártyámról „gyógyszerre”, majd állítottál haza egy vadonatúj horgászbottal? Nem két éven át hallgattam a nagy áttörésről szóló meséket, miközben a rezsi, az élelmiszer, az autójavítás, a fogorvos és a te hitelkártya-tartozásaid mind az én fizetésemből és a stúdióm bevételéből mentek?
— Most mindent egy kupacba söpörsz! — emelte fel az ujját Márk. — És ha már őszinték vagyunk: egy feleség dolga támogatni a férjét. Erről szól a család. Ma az egyik kerül bajba, holnap a másik.
— Ez nem átmeneti baj volt, hanem kényelmes berendezkedés. És ennek most vége.
— És anyu? — hajolt közelebb indulatosan. — Rá gondoltál? Magas a vérnyomása, fájnak az ízületei, a nyugdíja nevetséges. Tudod, hogy segítem.
— Nem — vágta rá Eszter. — Én segítettem neki, rajtad keresztül. Te pedig előadtad a gondoskodó fiút az én pénzemen. Megható darab volt, kár, hogy jegyet sem kellett rá váltani.
— Hogy beszélhetsz így? Ő soha nem bántott téged.
— Nyíltan nem. Csak minden második látogatáskor megkérdezte, mikor térek észhez, és hagyom abba a „karrierista” életet. Azt is javasolta, írassuk a lakást a férj nevére, mert úgy lesz „igazi támasz” a házban. Nem felejtek. Éppen ezért nem hirtelen felindulásból tiltottam le a kártyát.
— Teljesen elszálltál, Eszter.
— Te pedig túlságosan elkényelmesedtél, Márk.
— Mit vársz tőlem? Menjek el rakodónak? Futárnak? Biztonsági őrnek? Aztán majd még inkább lenézel?
— Azt várom, hogy egy egészséges, felnőtt férfi eltartsa saját magát. Bármilyen munkából. Akár ideiglenesen is. Drámai felhangok nélkül.
— Könnyű neked. Te mindig jéghideg voltál. Nálad minden számokban létezik: bevétel, kiadás, kimutatás. Az emberek is csak sorok egy táblázatban.
— Nem. Csak belefáradtam abba, hogy bankautomata, szakács, mosoda és ingyen pszichológus legyek egy olyan ember mellett, aki retteg kimondani a „munka” szót.
— Te aztán… — harapta el a mondatot, majd dühösen felkapta a telefonját, és pötyögni kezdett. — Rendben. Ha te nem érted a szép szót, akkor felhívom anyát. Mindjárt idejön, és majd ő elmagyarázza neked, hogyan kell viselkedni.