Az ajtó ekkor lassan kitárult, és a küszöbön megjelent Gábor. Borostás volt, karikás szemű és gyűrött, de legalább józan – ami nála mostanában már önmagában eredménynek számított.
– Majd én beszélek – mondta úgy, hogy anyjára rá sem pillantott.
Erzsébet felcsattant, hangja szinte sistergett.
– Természetesen. Hiszen te mindig mindent egyedül intézel. Főleg amikor már minden elkésett.
Anna szárazon megjegyezte:
– Igazán meghitt családi jelenet. Jegyet is szedhetnénk rá.
Erzsébet vetett még egy súlyos pillantást fiára és Annára, majd kiviharzott. Az ajtó csapódása után csend telepedett a műhelyre.
Gábor tétován megigazította a kabátját.
– Nem szánalmat jöttem kérni.
– Az szerencse – felelte Anna higgadtan. – Nálam az nincs készleten.
– Tudom, hogy hibáztam – préselte ki magából.
Anna megrázta a fejét.
– A „hibáztam” az, amikor valaki elfelejti a kenyeret a boltban. Amikor valakit kipenderítenek az életükből, annak más neve van. De tessék, folytasd. Érdekel, milyen műfaj lesz: tragédia, bohózat vagy családi krimi?
Gábor halványan elmosolyodott a hangnemén, aztán elharapta a mondat végét.
– Pont ezért… – legyintett. – Mindegy. Eladom a lakást. Azt mondták, te gyorsan tudsz fizetni, hitel nélkül, cirkusz nélkül. Tudom, milyen visszás ez. Nekem sem ízlik.
Anna figyelmesen nézte.
– Mi változott? Anyukád most már engedélyezi, hogy szóba állj velem?
Gábor fáradtan leült egy székre.
– Nem engedett semmit. Csak rájöttem, hogy a sok „jogom van”, „az enyém”, „én döntök” után nem maradt másom, csak egy üres konyha és anyám örökös szemrehányásai. Emlékszel, azt mondtad, embert ki lehet tenni a lakásból, de az emlékezetből nem. Akkor dühös voltam. Később megértettem, hogy igazad volt.
Anna hangja most alig tartalmazott gúnyt.
– Van, aki gyalog jut el bizonyos felismerésekig. Mások arccal előre esnek bele.
Gábor bólintott.
– Én az utóbbi módot választottam.
Felemelte a tekintetét. Hosszú idő után nem volt benne sem dac, sem fölény – csak kimerültség és valami csendes szégyen.
– Nem kérem, hogy gyere vissza. És bocsánatot sem várok, az már pimaszság lenne. Csak el akarom adni a lakást, és elmenni innen. Újrakezdeni, anyám nélkül, mindentől távol. Ha te veszed meg, rendben. Ha nem, megértem.
Anna hallgatott. Dóra és Viktória lábujjhegyen hátrahúzódtak a raktárba; érezték, hogy itt most nem beszélgetés zajlik, hanem egy régi akna hatástalanítása.
– Miért pont én? – kérdezte végül Anna.
Gábor keserűen felnevetett.
– Mert te voltál az egyetlen ember, akiben valaha igazán bíztam. És az egyetlen, akivel úgy bántam, mint egy…
Anna felemelte a kezét.
– Ne. A szavak most olcsók. A piac tele van velük.
Felállt, az ablakhoz lépett. Odakint a latyakos hó újra szürke masszává vált az autók kerekei alatt. Kis idő múlva visszafordult.
– Megveszem a lakást – mondta határozottan.
Gábor szinte összerezzent.
– Komolyan?
– Ne értelmezd túl. Nem miattad. Magamért. Ott szeretnék indítani egy képzőműhelyt ötven feletti nőknek. Olyanoknak, akiket már leírt valaki: férj, gyerek, munkaadó vagy a saját félelmük. Varrni tanulnak, kisebb munkákat vállalnak, visszanyerik az erejüket. A te lakásod pedig végre hasznos célt szolgálna. Talán először.
Gábor hosszasan nézte, majd halkan, szinte fájdalmasan felnevetett.
– Még ebből is képes vagy valami értelmeset kihozni az én szégyenemből.
– Valakinek muszáj – vont vállat Anna. – Ti mással voltatok elfoglalva.
Gábor felállt.
– Köszönöm.
– Még ne. Az ügylet közjegyző előtt zajlik, ügyvéddel, teljes dokumentációval. Pontosan annyit kapsz, amennyit a piac ér. Egy fillérrel sem többet. És van még valami.
– Mi az?
Anna egyenesen a szemébe nézett.
– Soha többé ne nevezd „senkinek” azt a nőt, akivel együtt éltél. Még suttogva sem. Az élet már megmutatta, milyen alacsony gondolat ez. És ha kell, újra meg fogja.
Gábor mély levegőt vett.
– Értem.
– Akkor rendben. Most menj. Próba vár rám, és – ellentétben néhány életdöntéseddel – egy szoknya nem igazítja magát méretre.
Gábor elment. Nem volt benne dráma, sem nagy gesztus. Csak egyszerű távozás.
Egy hónappal később aláírták a szerződést. Erzsébet nem jelent meg – talán a büszkesége tartotta vissza, talán ráébredt, hogy az előadás nélküle ért véget. Gábor elköltözött. A hírek szerint munkát talált, bérelt egy kisebb lakást, és próbált önállóan élni. Nem tündérmesében, hanem hétköznapi felelősséggel.
Két hónap múltán az egykori lakás ajtaján új tábla függött: „Anna Varróműhelye – Ruhakészítő és -javító tanfolyamok”. Esténként nők érkeztek: elváltak, csalódottak, fáradtak, dacosak, nevetősek. Különféle bögrékből itták a teát, szabásminták felett vitatkoztak, panaszkodtak a felnőtt gyerekeikre, tréfálkoztak volt férjeiken, és lassan ráébredtek, hogy az élet nem ér véget attól, hogy valaki egyszer becsapta előttük az ajtót.
Egy alkalommal Katalin körbenézett a zsivajban, a cérnák, lámpák és gépek között, majd elégedetten hümmögött.
– Szép fordulat, Anna. Kiraktak egy lakásból, te meg végül kettőt szereztél. Az egyiket magadnak, a másikat a tartásodnak.
Anna nevetve igazította el a krétát az asztalon.
– Nem egészen. A jellememhez elég volt egy is. A másik inkább az igazság miatt kellett.
Katalin kacsintott.
– És most milyen érzés arra az ablakra nézni?
Anna elgondolkodott egy pillanatra.
– Már nem nézek oda. Nincs rá okom. Ha az embernek végre saját, teljes élete van, mások párkányai elvesztik a jelentőségüket.
Ez volt a tiszta igazság. Nem bosszú, nem diadalmenet. Csak egy érett nő csendes bizonyossága, aki egy téli napon egyetlen táskával indult el, és végül nem ugyanabba a lakásba, nem ugyanahhoz a férfihoz tért vissza – hanem önmagához. És kiderült, hogy ez a legértékesebb otthon mind közül.