A nyárra már nem kellett várnia csodára. A munkája hozta az embereket. Először csak egy-két visszatérő vendég kopogtatott, aztán az egyik hozta a húgát, a húg a szomszédját, a szomszéd a főnökasszonyát. Anna csendben dolgozott, pontosan, kapkodás nélkül. Nem hízelgett, nem bólogatott feleslegesen, hanem kimondta, amit gondolt.
– Ez a szabás nem áll jól magának.
– Ez az árnyalat öregít.
– Itt nem az anyag hibás, hanem a fazon csap be.
A nők először meghökkentek, aztán visszajöttek. A nyers őszinteségben volt valami felszabadító.
Egyik délután Júlia forgott a tükör előtt, és a szoknya alját igazgatta.
– Anna, maga valóságos varázsló – sóhajtotta elragadtatva. – Ebben a ruhában mintha tíz évet letagadhatnék.
Anna biztos kézzel tűzte be az utolsó gombostűt.
– Tízet nem ígérek – felelte tárgyilagosan. – Ötöt igen. A maradék ötöt oldja meg jó világítással és egy hallgatag férjjel.
Nevettek, és Júlia már a következő időpontot egyeztette.
Egy év múlva Anna kilépett az alkalmazotti létből. Egy új építésű ház földszintjén bérelt ki egy világos, szerény helyiséget. Nem csinált belőle „szalont”, nem rendelt aranybetűs táblát. A bejárat fölé egyszerű felirat került: „Anna – ruhakészítés és javítás.” Pont ennyi. Se több, se kevesebb.
Két fiatal lányt vett maga mellé: Dórát és Viktóriát.
– És ha egy vendég ordítani kezd? – kérdezte Dóra idegesen, miközben a kabátja cipzárját gyűrögette.
Anna a szabásmintára hajolva válaszolt.
– Akkor valószínűleg otthon nem hallgatják meg. Hagyjuk, hogy kiadja magából, de az árból nem engedünk. Ezt jegyezd meg: a kiabálás nálunk ingyen van, a munka nem.
A műhely lassan, de biztosan beindult. Nem dőlt a pénz, de többé nem jelentett állandó rettegést a hónap vége. És hosszú idő után először nem az alapján vásárolt, hogy mi a legolcsóbb, hanem hogy mi kényelmes, tartós, jó.
Egy délután Katalin újsággal a kezében rontott be.
– Nézd csak! – csapta le az asztalra. – Eladó lakás az új házban a Fenyves utcában. Kétszobás, normális állapotú. A tulajdonosok Pécsre költöznek. Neked nincs szükséged hitelre, szinte együtt van az egész összeg.
Anna felnézett.
– Te most viccelsz?
– Férfiakról szoktam viccelni – legyintett Katalin. – Ingatlanról nem. Menj, nézd meg.
Amikor Anna kilépett a megtekintés után az új épület kapuján, egy pillanatra megszédült. A ház a régi, kopott öt emeletes tömbbel szemben állt, ahol az előző élete maradt. Ablak az ablakra nézett. Mintha a sors külön kihangsúlyozta volna az iróniát: innen indultál, és ide jutottál – egyedül.
– Vedd meg – füttyentett Katalin a telefonba. – Ez nem lakás, ez erkölcsi jóvátétel kilátással a múltadra.
Az adásvétel rendben zajlott. Ügyvéddel, ellenőrzött papírokkal, banki széffel – ahogy kell. Amikor átvette a kulcsokat, nem remegett a keze. Csak este, miután bezárta maga mögött az ajtót, támaszkodott a falnak, és sokáig mozdulatlanul állt. Nem jöttek fennkölt gondolatok. Csak egy egyszerű felismerés: innen nem lehet kitenni. Senki.
Nem sietett a berendezéssel. Vett egy kényelmes kanapét, vastag függönyöket, jó minőségű vízforralót és egy rendes serpenyőt. Apróságok – de a felnőtt, önálló nő apró luxusai. Az ablakpárkányra muskátli került. A konyhába egy kerek falióra, amely pontosan járt. Ez különös módon megnyugtatta.
Az első reggelen meglátta Gábort. Ugyanabban a dzsekiben jött ki a lépcsőházból, amelyet Anna valaha még át akart alakítani kerti munkához. A kabát most inkább könyörgött egy új életért. Gábor görnyedten vitte le a szemetet, közben idegesen hátrapillantgatott. Pár másodperccel később Erzsébet robbant ki utána.
– Már megint elkeverted a csekket? – hadonászott egy nejlonszatyorral. – Mondtam százszor, hogy tedd mappába!
– Hagyjál már! – csattant fel Gábor. – Elég bajom van így is!
– Persze, hogy bajod van – sziszegte Erzsébet. – Amióta a feleséged elment, kiderült, hogy a hűtőben nem fő meg magától a leves!
Anna felülről nézte őket. Nem érzett diadalt. Inkább valami furcsa ürességet. Később közös ismerősöktől megtudta a részleteket. Gábor összeveszett a munkahelyén, rendszeresen késett, végül alkalmi munkákból élt. Az a „talpraesett nő”, akit Erzsébet annyira ajánlgatott neki, mindössze egy hónapig maradt. Távozott gyorsan, hangosan – és magával vitte a mikrót is. Valószínűleg úgy ítélte meg, az az egyetlen értékelhető eszköz a lakásban.
– Legalább valaki profitált onnan – jegyezte meg Katalin szárazon.
– Ne kezdd – mosolyodott el Anna.
– Nem kezdem. Csak megállapítom: nélküled hamar rájött, hogy az élet nemcsak tulajdoni lap, hanem vécépapír-vásárlás is időben.
Ősszel újabb fordulat jött. Egy délután Erzsébet lépett be a műhelybe. A kabátja javításért kiáltott, az arckifejezése pedig ugyanaz maradt: mintha a világ tartozna neki.
Dóra megmerevedett, Viktória majdnem elejtette a cérnás dobozt. Anna csak felemelte a fejét.
– Beszélnünk kell – mondta Erzsébet szorosan összezárt ajkakkal.
– Foglaljon helyet – mutatott Anna a székre. – Röviden, kérem. Húsz perc múlva próbám lesz, és én – néhányakkal ellentétben – dolgozom.
Erzsébet köhintett.
– Gábor árulja a lakást.
Anna arca rezzenéstelen maradt.
– És?
– Adósságok – folytatta kelletlenül. – Nem végzetesek, de kellemetlenek. Kapott egy álláslehetőséget Győrben egy ismerősnél. Rendezni kell a tartozásokat, hogy el tudjon menni. A lakás jó környéken van… Gondoltuk… talán megvennéd. Idegennek sajnálnánk eladni.
Néhány másodpercig csend volt. A helyzet abszurditása szinte tapinthatóvá vált.
Anna lassan letette az ollót.
– Komolyan hozzám jött? Ahhoz a nőhöz, akit a fia télen egyetlen táskával tett ki az utcára? És most azt javasolja, hogy vegyem meg a lakását, hogy kényelmesebben kezdhessen új életet?
Erzsébet arca elvörösödött.
– Nem könyörögni jöttem. Üzletről beszélek. Az emberek változnak, a körülmények is.
Anna halványan elmosolyodott.
– Ebben igaza van. A körülményeik valóban átalakultak. Régen büszkeségük volt. Most eladó táblájuk.
Ebben a pillanatban a műhely ajtaja halkan kinyílt.