Erzsébet diadalittas arccal húzta ki magát a nappaliban.
— Na, ennek már ideje volt — jegyezte meg elégedetten. — Csomagolj össze szépen, jelenet nélkül.
Anna végigmérte úgy, hogy attól még a plafonról lógó csillár is mintha megremegett volna.
— A jelenetekhez ön ért igazán — felelte halkan, de metszően. — Ritka adottság: romba dönteni valaki életét, aztán leülni teázni, mintha csak nagytakarítást tartott volna.
Bement a szobába. Elővette a régi utazótáskáját a szekrény tetejéről. Az ujjai reszkettek, de kevésbé, mint gondolta volna. Beletette az iratait, egy vastag pulóvert, fehérneműt, telefontöltőt, pénztárcát, a neszesszert, a kis jegyzetfüzetet, amelyben a megrendelők méretei sorakoztak, néhány fényképet. Gyógyszert nem kellett csomagolnia — sosem szedett semmit. A télikabát és a gyapjúkendő még belefért. Megdöbbentő volt, milyen kevés dolog bizonyult valóban az övének. A legmegalázóbb szegénység az, amikor évekig élsz valahol, és végül egyetlen táskával távozol.
A folyosóról Erzsébet hangja szűrődött be, szándékosan túl hangosan:
— Gábor, nehogy elfelejtesd vele a kulcsokat! És még csak eszébe se jusson később bármit követelni. Manapság sokan furfangosak: laknak pár évet valahol, aztán már rohannak is a bíróságra.
Anna a vállára kapta a táskát, és visszalépett a nappaliba.
— Nyugodjon meg — mondta hűvösen. — A jogszabályokat pontosabban ismerem, mint ahogy ön a lépcsőházban meséli őket. A lakás a házasság előtt került Gábor nevére. Nem fogok falakért pereskedni. Az nem az én terepem. Engem inkább a lelkiismeret érdekelne — de az, úgy látom, hiánycikk.
Gábor kinyújtotta a kezét.
— A kulcsokat.
Anna letette a kulcscsomót a komódra.
— Tessék. És még valami… Ha holnap nem találsz tiszta zoknit, ne üvölts. A jobb oldali második fiókban vannak. A villanyszámlák pedig a kék mappában. Tudom, ezek államtitoknak számítanak, de hátha egyszer hasznát veszed.
Gábor állkapcsa megfeszült.
— Menj már.
— Indulok — felelte csendesen. — Csak kérlek, ne vágj majd sértett gyerekarcot. Ez a te nagyszerű, felnőtt döntésed volt.
Katalin nem azonnal nyitott ajtót. Amíg álmosan végicsoszogott az előszobán, Anna a lépcsőházban állt, és érezte, ahogy a kesztyűje ellenére is áthűlnek az ujjai.
Az ajtó végül kivágódott.
— Te megőrültél? — tört ki Katalinból, amikor meglátta. — Ilyen hidegben? És mi ez az arc? Mint aki előbb lekevert egy pofont, aztán eszébe jutott, hogy úrilány.
Anna lerúgta a csizmáját.
— Mert legszívesebben tényleg adtam volna. De a neveltetésem megint közbeszólt.
Katalin átvette tőle a táskát.
— Ugye nem azt akarod mondani, hogy az a díszpinty végre hőssé vált? Kirakott?
Anna leült a sámlira, és a padlót nézte.
— Nem díszpinty. Inkább egy jól hizlalt pulyka. És igen. Anyai karmesteri kísérettel.
Katalin a szemét forgatta.
— Tíz éve mondom neked: abból sosem lesz igazi otthon, ha egy nő krumpliszsákkal meg szerelemmel költözik be valaki más lakásába. Ha a férfi nem válik le az anyjáról az elején, akkor kész. Az anyja nem a lakcímkártyáján lakik, hanem a gerincében.
Anna fáradtan elmosolyodott.
— Köszönöm. Te mindig a legkeményebb igazságot adod altató helyett.
— Altató azoknak kell, akik még reménykednek — morogta Katalin, miközben vizet tett fel forrni. — Neked most forró tea, takaró és egy terv kell. Sírni lehet hajnalig, de élni holnaptól muszáj.
Anna felnézett.
— Nem is miatta sírok. Hanem magam miatt. A nő miatt, aki tíz éven át azt hitte, hogy még egy kicsi, és minden rendbe jön.
Katalin leült vele szemben, hangja megenyhült.
— Na, ez már beszéd. Akkor az eszed a helyén van. Figyelj rám. Első: nincs visszamenés „csak beszélgetni”. Második: nincs megalázó telefonálgatás. Harmadik: munkát keresel. Úgy varrsz, hogy a fél város megirigyelhetné, csak te hívod hobbynak. Ennek vége.
— Ötvenegy évesen? — ráncolta a homlokát Anna. — Hova vesznek fel? A dicsőségfalra?
— Ne nevettess. Ebben a városban, ha valaki tisztességesen fel tud hajtani egy nadrágot és nem veszít el gombokat, már aranyat ér. Te meg úgy szabod a ruhát, hogy még Mónika könyvelőn is megjelenik a derék. Az pedig majdnem csoda.
Anna felnevetett, röviden, könnyek között. Az a nevetés olyan volt, mint az első mély levegő hosszú fuldoklás után.
Másnap reggel Katalin egy cetlit nyomott a kezébe.
— A Gyár utcai műhelybe mész. A tulaj morgós, de ért a szakmához. Ha meglát egy egyenes varrást, nem fog hezitálni. Ha fintorogna, mondd, hogy Katalin küldött. Tartozik nekem egy szívességgel a második felesége szoknyája óta.
— Második? — emelte fel a szemöldökét Anna.
— Pont ezért van szüksége varrónőre állandó jelleggel — vont vállat Katalin.
Így került Anna a külvárosi kis műhelybe. Kopott cégtábla, öreg varrógépek, gőz és textil illata, instant kávé szaga a levegőben. A tulaj, László, hosszasan vizsgálta a munkáját, majd szó nélkül odanyújtott egy köpenyt.
— Nem görbe a keze — dörmögte végül. — Felveszem. A fizetés szerény, de ha vállal külön megrendeléseket, meg lehet élni. Itt nem szakkör működik, hanem munkahely.
— Pont erre van szükségem — nézett rá Anna egyenesen.
A munka valóban mentőövnek bizonyult. Nappal nadrágokat igazított, cipzárakat cserélt, ruhákat szűkített „mint a képen, csak a has ne látszódjon” kéréssel. Este ismerősök darabjait vitte haza. Éjjel Katalin konyhájában ült a régi gép mellett, miközben odakint a februári szél kaparta az ablakot.
— Vagy halkabban varrsz, vagy varrj nekem füldugót is — morgott Katalin félálomban.
— Füldugó drága mulatság — felelte Anna anélkül, hogy felnézett volna. — De készíthetek huzatot a természetedre.
Katalin felkuncogott.
— Ha még viccelődni tudsz, túl leszel rajta.
Tavasszal Anna kivett egy apró szobát egy kertvárosi házban. Szűk volt, a falon régi szőnyeg lógott, az ablak az udvarra nézett, ahol a szomszéd a gyerekharisnyák mellé akasztotta száradni a halat. Mégis: az a szoba az övé volt. A saját vízforralója, a saját polca, a saját csendje.
Gábor ezalatt mindössze egyszer hívta fel.
— Te… öhm… nem vittél el tőlem semmit? — kérdezte bizonytalan köhintés után.
Anna a vállával tartotta a telefont, miközben befűzte a cérnát a tűbe.
— Dehogynem — felelte szárazon. — Elhoztam tíz évet az életemből. A többi maradt ott, ahol volt.