— Hagyd már abba a színjátékot, Anna. Pakold össze a holmidat, és tedd szabaddá a lakást — mondta Gábor halkan, szinte suttogva. Épp ettől volt félelmetesebb, mint egy ordítás. — Ne nézz rám úgy, mintha elvettem volna a nyugdíjadat. A lakás az enyém, még a házasságunk előtt vettem, az én nevemen van. Ide be sincs jelentve a neved. Ha akarod, holnap beszélhetünk ügyvéddel. Ha nem, ott az ajtó.
— Tegyem szabaddá? — kérdezett vissza Anna, és olyan óvatosan tette le a csészét az asztalra, mintha az egész világ sorsa múlna azon, hogy ne csörrenjen. — Most komolyan? Este tízkor? Január közepén? Amikor odakint olyan hideg van, hogy még a taxisok is káromkodva indulnak el?
Gábor ingerülten megrántotta a vállát.
— Nem kötelességem az időjárást a kedved szerint alakítani. Tíz évig tűrtem. Elég volt. Nyugalmat akarok.
Anna végigmérte, majd elmosolyodott, de a mosolyában nem volt melegség.
— Nyugalmat? Te? Azzal, hogy naponta háromszor kihangosítva beszélsz anyukáddal? Ugyan, Gábor. Ne nevettess. A papucsom is kiszolgált már, nem bír ki még egy bohóctréfát.
A konyhából, mintha csak a jelére várt volna, kilépett Erzsébet. Csillogó szálas pulóvert viselt, és azt az arckifejezést, amely azoké, akik meg vannak győződve róla, hogy a civilizáció kizárólag az ő vállukon nyugszik.
— Látod, fiam? — húzta össze a száját. — Még most is gúnyolódik. Se tisztelet, se hála. Befogadtuk, segítettük, és csak a csipkelődés jut eszébe.
Anna azonnal felé fordult.
— Nem maga vett nekem csizmát. Azt saját pénzből vettem két éve, leárazáson. És ha már itt tartunk, a fia abban a csizmában járt le a boltba apróért, amikor nem volt kedve átöltözni.
Gábor az asztalra csapott.
— Ne tereld a témát! Azt mondtam, menj el.
— Hallottam — felelte Anna száraz hangon. — Ma a rövid mondatok napja van? „Menj el.” „Elég.” „Az enyém.” Olyan a szókincsed, mint egy sorompóőrnek.
A férfi közelebb lépett. A tekintetében nem düh tombolt, inkább valami apró, ragacsos indulat, amely évek óta gyűlt benne. Fáradtság, sértettség, és a vágy, hogy legalább a saját konyhájában úrnak érezze magát a hajdinalisztes üveg és a lepattogzott hűtő között.
— Elegem van belőled — emelte fel a hangját. — Mindig savanyú képet vágsz. Mindig jobban tudod. Ha csapot szerelek, az se jó. Ha pénzt költök valamire, az se jó. Ha anyám átjön, az is probléma. Pedig ő az anyám. A lakás az enyém. Ha akarom, egyedül élek. Ha akarom, vendégeket hívok. Ha akarom, felújítok. Te mindenre csak azt mondod: „Gábor, gondoljuk át.” Hát átgondoltam. Elég.
Anna karba fonta a kezét. Nyugodtan beszélt, és ez a higgadtság jobban fájt, mint bármilyen kiabálás.
— Senki sem vitatja, hogy az édesanyád. Néha mégis úgy éreztem, mintha csak albérlő lennék itt, és ti ketten egy külön házasságot élnétek. Te, ő, meg a véleménye minden csavarról.
Erzsébet a levegőbe csapott.
— Hallod, hogyan beszél? Már az első naptól láttam, hogy nem családot akar, csak kényelmet. Kész lakás, kész férj. Más örülne. Neki még a természeted sem elég jó.
— Kész lakás? — bólintott Anna keserűen. — A tapétát én ragasztottam fel. A kádat én súroltam ki a vízkőtől. És a fiát sem hurcoltam orvostól orvosig csak azért, mert ő magától úgysem menne. Pedig néha nem ártana hallásvizsgálatra menni. Tíz éve mondom: ötvenkét évesen nem kellene anyai felügyelet alatt élni. De engem sosem hallott meg senki.
Gábor arca elsápadt.
— Ne hozd szóba a koromat.
— Akkor te se taposs bele az én életembe bakancsban — felelte Anna jeges hangon.
Csend telepedett rájuk. A fürdőben a mosógép még centrifugált, mintha direkt húzná az időt. Az ablaknak csapódott a hó, a tűzhelyen rotyogó leves pedig teljesen fölöslegessé vált.
Anna ekkor hirtelen világosan átlátta a helyzetet. Gábor nem mert volna egyedül idáig eljutni. Ő sosem volt a határozott döntések embere. Ha bántotta valami, inkább hallgatott. Ha megsértődött, duzzogott. Ha hibázott, csokit hozott. Most viszont hirtelen határozott lett. Valaki segített neki ebben. Valaki súgott a fülébe.
Anna Erzsébetre nézett.
— Ezt maga ültette a fejébe, vagy magától nőtt fel ehhez a cirkuszhoz?
Az asszony megigazította a gallérját.
— Én mindig csak az igazat mondom a fiamnak. És az igazság az, hogy az ő lakásában él egy idegen nő, akinek nincs része benne, se hozománya, se tisztelete.
— A tisztelet bennem megvan — felelte Anna. — Csak az életkor alapján járó butaságok iránt nincs türelmem. Ezt sajnos nem tanították belém.
— Elég! — robbant Gábor. — Ma elmész. Menj a barátnődhöz, hotelbe, ahova akarsz. Csak ne itt maradj. Elegem van abból, hogy az én házamban a te szabályaid érvényesek.
Anna felkapta a fejét.
— Az én szabályaim? Mire gondolsz? Hogy időben befizetjük a rezsit? Hogy nem dugdosod a koszos zoknit a kanapé alá? Hogy nem költöd el a fizetés felét egy „nélkülözhetetlen” jéghorgász fúróra, ami két éve porosodik az erkélyen? Valóban, rettenetes zsarnokság.
Erzsébet gúnyosan elhúzta a száját.
— Hallod, fiam? Számára a hobbid szemét. Soha nem becsült meg.
Anna halkan, de tisztán válaszolt:
— Többre tartottam őt, mint amennyire ő saját magát. Ez volt az én legnagyobb tévedésem.
A mondat súlya rájuk nehezedett. Gábor elfordította a tekintetét. Ez fájt a legjobban. Ha ordított volna, egyszerűbb lenne. De így… mintha már le is mondott volna minden felelősségről.
— Mióta tervezitek ezt? — kérdezte Anna, és igyekezett nem hagyni, hogy remegjen a hangja.
Gábor a homlokát dörzsölte.
— Hónapok óta.
Anna röviden felnevetett.
— Hónapok. Én főztem rád, vasaltam az inged, hallgattam, mennyire kimerít a munkád, miközben te lélekben arra készültél, hogyan teszel ki az ajtón. Igazán férfias. Igazán érett. Mint egy sas — ha a sas az anyja ölében ülne.
— Anyámat hagyd ki ebből! — mordult rá.
— Mi lesz, ha nem? — állta a tekintetét Anna. — Ketten visztek ki, mint egy régi szekrényt?
Gábor mozdult, mintha meg akarná ragadni a karját, de Anna hátrébb lépett.
— Ne érj hozzám. Véletlenül se — mondta hűvösen. — És nem kell a jelenet. Ha ennyire fontos, hogy a lakásod üres legyen, elmegyek. Magamtól. Csak hogy később ne mesélhesd mindenkinek, milyen nehezen tudtál megszabadulni tőlem. És azt is jegyezd meg, Gábor: az embert ki lehet tenni egy lakásból, de a saját emlékeidből már nem olyan egyszerű kitörölni. Ezzel majd együtt kell élned.