…mint amikor az ember egy alapos nagytakarítás után megáll a kifosztott szobában: tíz zsák szemetet cipelt le, végre levegőhöz jut, de közben leszakad a dereka, remeg a keze, és legszívesebben csak leülne egy sámlira, hogy percekig a falat bámulja.
A hálóból kiszólt Gábor:
— Hol a kék bőröndöm?
— Ott, ahol a lelkiismeretedet hagytad! — vágta rá Eszter.
— Nagyon vicces!
— Kezdek belejönni — felelte szárazon.
Fél órával később a folyosón már kupacban álltak a cuccai.
— Remélem, lehiggadsz, és tudunk még normálisan beszélni — mondta Gábor, most már szelídebb, sőt mézes-mázos hangon. — Kulturáltan. Hiszti nélkül.
— Tíz évig kulturáltan beszéltem — nyitotta ki az ajtót Eszter. — Csak akkor még naivabb voltam.
— Egyedül maradsz, Eszter. Felfogod? Ebben a korban már nem nagyon keresik az ilyen mutatványokat.
A nő lassan felvonta a szemöldökét.
— Most az életkorommal próbálsz fenyegetni? Ez igazán bájos. Menj, mielőtt tényleg őszinte leszek.
— Kígyó vagy — sziszegte a férfi.
— Örülök, hogy végre észrevetted.
Az ajtó becsapódott. A lakásban olyan csend lett, hogy még a konyhai csap egyenletes csepegése is túl hangosnak tűnt. Eszter bement a hálóba, leült az ágy szélére, és először aznap hagyta, hogy kifakadjanak a könnyei. Nem is igazán Gábor miatt sírt. Inkább a régi önmagát gyászolta. Azokat az éveket, amikor elfordította a fejét. Amikor mentegette: „csak nehéz időszaka van”, „kimerült”, „majd rendeződik”. Semmi sem rendeződik magától. Egyedül a por gyűlik vastagabban a szekrény alatt.
A válás négy hónapig húzódott, és ez a négy hónap inkább hasonlított egy rosszul szervezett cirkuszra, ahol a bohócot elfelejtették meghívni, mert már tíz éve Eszterrel élt. Gábor nagyobb részt követelt a hitellel terhelt lakásból, először „aránytalan hozzájárulásra” hivatkozott, aztán „lelki károkra”, végül még azzal is előállt, hogy Eszter eltitkolt közös bevételeket. A nő egyetlen titka az volt, hogy legszívesebben a bíróság folyosóján fejbe kólintotta volna egy dossziéval.
— Én is beletettem a magamét! — loholt utána egy tárgyalás után. — Nélkülem nem bírtad volna ezt a lakást!
— Hogyne — bólintott Eszter. — Hozzátetted a pótolhatatlant. A zajt, a levegőt és Viktóriát.
— Ne gúnyolódj!
— Mit vársz? Hogy sirassalak? Bocs, foglalt a naptáram. Adóhivatal, ügyvéd, csemperendelés.
— Miféle csempe? — torpant meg.
— A pékséghez.
— Te ezt komolyan mondod? Tényleg pékséget akarsz nyitni?
— Teljes mértékben.
— A lakásból kapott pénzből?
— A saját részemmel rendelkezem — hangsúlyozta. — Igen.
Gábor felhorkant.
— Három hónap, és lehúzod a rolót.
— Köszönöm a biztatást. Tíz év alatt egyszer sem kérdőjelezted meg az álmaimat, ugye?
— Én csak reális vagyok.
— Nem. Csak hozzászoktál, hogy minden körülötted forog. Ha nem így van, azt irreálisnak nevezed.
A pékség végül megnyílt. Nem a Váci utcán, és nem csillogó kirakatok között, hanem egy új építésű ház földszintjén, egy forgalmas metrómegálló közelében. Mellette gyógyszertár, csomagpont, kisállatbolt — és állandó jövés-menés szatyrokkal. A helyiség lehangoló állapotban volt: kopott linóleum, fakó falak, a villanyvezetékek láttán a szerelő csak füttyentett.
— Ha egyszerre megy a vízforraló meg a dagasztógép, a ház elgondolkodik az életen — jegyezte meg.
— Kivesszük — döntötte el Eszter.
Az ingatlanos együttérzően nézett rá.
— Biztos benne?
— Tíz év házasság után ez már nem riaszt el.
— Akkor jó helyen jár — mosolyodott el a nő. — Néhány férj után bármelyik üzlethelyiség ígéretesnek tűnik.
Az első hetekben Eszter úgy élt, hogy reggel már fáradtan ébredt. Alkudozott beszállítókkal, számolt, kemencét választott, vitatkozott a mesterekkel, akik a „holnap” szót egészen sajátos értelemben használták. Esténként az albérleti garzon kihúzható kanapéjára roskadt, és eljátszott a gondolattal, hogy talán elment az esze. Aztán felült, főzött egy túl erős filteres teát, és hangosan biztatta magát:
— Nők ennél rosszabbat is túléltek. Van, aki a férjét sem az első jelre tette ki.
A nyitás előtti héten egy este megszólalt a csengő az ajtó felett. Eszter könyékig lisztesen állt a raktárban, ceruzával a fülében, bevásárlólistával a kezében.
— Még zárva vagyunk! — szólt ki. — Kávé sincs, a gép nincs beállítva!
— Nem kávéért jöttem — felelte nyugodt férfihang.
Kilépett az eladótérbe, és csak pár másodperc után ismerte fel. Magas, sötét kabátos férfi, figyelmes tekintettel. András. Az, aki megvette a régi lakását.
— Jó estét — mondta óvatosan. — Gond van valamivel?
— Ellenkezőleg — mosolygott. — Találtam valamit, ami az öné.
Az asztalra tett egy kartondobozt. Eszter leemelte a tetejét, és elakadt a lélegzete. Régi fotóalbumok, a nagymamája brossos dobozkája, két kézzel írt receptfüzet, és egy boríték tele apró cetlikkel — mindaz, amit már elveszettnek hitt.
— A folyosói felső polcon maradt — magyarázta András. — Valószínűleg a költözésnél elsiklott felette. Jobbnak láttam személyesen elhozni.
Eszter végigsimított az egyik füzeten.
— Kerestem őket — suttogta. — Azt hittem, végleg eltűntek.
— Kár lett volna értük — bólintott a férfi. — Belelapoztam az egyikbe. A nagymamája receptjeit komolyabban vették, mint bármelyik körzeti orvost.
Eszter elmosolyodott.
— Hozzá inkább süteményért jártak, mint tanácsért.
— Ismerős — nevetett András. — Az én nagynéném is ilyen. Egy pillantásból tudja, ki jött enni és ki panaszkodni.
— És melyik győz?
— Az étvágy. Mindig.
Eszter ezen a napon először nevetett fel őszintén.
— Teát tudok ajánlani — mondta. — Kávét még nem, de van egy kísérleti croissant-om.
— Egy kísérleti croissant kedvéért vállalom a kockázatot.
Dobozok, vaníliás üvegek és még fel nem állított székek között ültek le. András mesélt a lakás felújításáról, a parkettás mesterről, aki szidja a modern anyagokat, és az alsó szomszédról, aki minden lépésüket ellenőrzi.
— Magát is rendre utasítja? — kérdezte Eszter.
— Rendszeresen. Tegnap közölte, hogy ilyen tempóval nyugdíjas koromra végzek. Aztán hozott egy üveg savanyúságot, mert szerinte „egy férfi rendes étel nélkül csak akadály”.
— Ez tipikusan magyar — bólintott Eszter. — Előbb leszidnak, aztán megetetnek.
— Talán ezért nem dől még össze minden — jegyezte meg András.
Amikor felállt, hogy induljon, Eszter meglepve vette észre, hogy sajnálja a beszélgetés végét.
— Örülök, hogy elhozta — mondta halkan, és egy pillanatra habozott, mielőtt folytatta volna. — Ha egyszer kíváncsi lesz, mire jutottam ezzel a hellyel, szívesen látom máskor is.