— Teljesen elment az eszed, Eszter? — Gábor már az előszobából bevágta maga mögött az ajtót, a kulcsait pedig úgy hajította a komódra, hogy azok lepattantak róla, és csörömpölve a pénzérmékkel teli tálkába estek. — Mégis hogy jutott eszedbe eladni a lakást? Viktóriának megígértem, hogy jövő héten beköltözhet!
— Megígérted? — Eszter komótosan letette a bögréjét, és egy papírszalvétával gondosan felitatta az asztalon maradt kávéfoltot. — Ugye most viccelsz? Az én lakásomról beszélünk? Arról, amit a nagymamám még jóval azelőtt íratott a nevemre ajándékozással, hogy te egyáltalán felbukkantál volna az életemben a „hamarosan nagyot robbantok” terveiddel és az örökké csúszó fizetéseddel?
— Ne kezdd már megint! — csattant fel Gábor, és beviharzott a konyhába. — Házasságban élünk. Ami a tied, az az enyém is.
— Nem, Gábor — emelte rá a tekintetét Eszter. Elmosolyodott, de a mosolya hideg volt, szinte jeges. — Ami közös, az a jelzáloghitel, a rezsi és az a szokásod, hogy mások feje fölött döntesz. Az újlipótvárosi lakás viszont az enyém volt. És az eladásáról is én határoztam.
— A hátam mögött intézted el! — Gábor az asztalra csapott. — Viktóriának most tényleg nincs hova mennie. A főbérlő megemelte a bérleti díjat, egyedül nem bírja. Segítenem kellett.
— Segítened kellett? — Eszter hátradőlt a széken. — Megható ez az önfeláldozás. Csak azt mondd meg, rendben van szerinted, hogy a te „szegény” Viktóriád többször fordul meg nálunk, mint a saját nővérem? Megeszi a mi élelmiszerünket, taxival jár a te bankkártyáddal, és közben úgy adja elő magát, mintha árva lenne, pedig élnek a szülei.
— Ne beszélj így róla! — sziszegte Gábor összeszorított foggal. — Soha nem értetted őt.
— Valóban nem — bólintott Eszter. — Az én életem túlságosan unalmas hozzá: munka, hiteltörlesztés, bevásárlás, adóbevallás, takarítás. A takarítónőt, akit mindig megígérsz, hogy kifizetsz, aztán mégsem. Viktóriának viszont különleges adottsága van. Úgy tud nézni, mintha az egész világ tartozna neki. Ritka képesség.
— Már megint gúnyolódsz — legyintett Gábor. — Csak féltékeny vagy, mert neki szüksége van rám.
— Féltékeny? — Eszter felnevetett. — Arra a nőre, akit három éve hurcolsz ide „szegény rokon” fedőnéven? Gábor, nem szorít sehol a lelkiismereted? Bár lehet, ahhoz előbb léteznie kellene.
Egy pillanatra csend lett. Rövid, de beszédes csend. Eszter ebből tudta, hogy betalált.
— Miket hordasz össze? — vágta rá Gábor túl gyorsan. — Megint kitaláltál magadnak egy drámát.
— Nem, a drámákat nem kedvelem — felelte Eszter fáradt nyugalommal. — Túl sok bennük a valószerűtlenség. A valóság prózaibb. Például amikor valaki jelszó nélkül hagyja a tabletjét a kanapén. Nyitva az üzenetek. És ott virítanak a megszólítások: „kicsim”, „mindjárt megoldom a lakásügyet”, „Eszter semmit sem sejt”. Nem vagyok detektív, de ennyi elég volt.
— Turiztál a dolgaim között? — támadott vissza reflexből. — Normális vagy? Vannak határaid?
— Határok? — Eszter felállt. — Te beszélsz erről, aki a szeretőjét akarta beköltöztetni abba a lakásba, amit a nagymamámtól kaptam? Ez már tényleg szép.
— Ez nem az, aminek látszik.
— Persze — legyintett. — A klasszikus mondatok: félreérted, nem úgy van, csak barátok vagyunk. Akkor tegyük egyszerűvé. Lefeküdtél vele?
Gábor hallgatott.
— Lakást ígértél neki?
A férfi elfordította a fejét.
— Pénzt adtál neki?
— Segítettem! — tört ki belőle. — Gondjai voltak!
— Nem gondjai voltak — mondta Eszter keményen. — Hanem te. Kényelmes, bőkezű és gyáva. Ez együtt sokak számára kifejezetten vonzó.
— Ne dramatizálj.
— Nem dramatizálok. Tényeket sorolok. Én fizetem a hitelt, te jövőbeli sikerekről mesélsz. Én pluszmunkát vállalok, te új telefont veszel neki, mert „elromlott a régi”. Én spórolok, te finanszírozod a tanfolyamait, amiket két hét után otthagy.
— Mindent fillérre számon tartasz! — csattant fel Gábor.
— Valakinek muszáj volt. Te csak azt számoltad, miben érzed magad mellőzöttnek.
Közelebb lépett hozzá, fölé magasodva, ahogy mindig, amikor hangerővel és testtartással próbált fölénybe kerülni.
— Ide figyelj. Megígértem neki azt a lakást. Megígértem. Tudnom kell, hová tetted a pénzt.
— A saját számlámra utaltam — felelte Eszter higgadtan. — A házasságkötésünk előtt kapott ajándék különvagyonnak számít. Az eladásból származó összeg is az. Ha szeretnéd, megmutatom a papírokat.
— Te már ügyvédnél jártál? — szűkítette össze a szemét Gábor.
— Igen. Amíg te a megmentő szerepében tetszelegtél, én utánanéztem a törvényeknek. Meglepően tanulságos olvasmány.
— El akarsz válni? — kérdezte rekedten.
— Mit gondoltál? Kiteszem bekeretezve az üzeneteiteket a falra? Holnap beadom a keresetet. A közös lakást értékesítjük, kifizetjük a fennmaradó tartozást, a maradékot felezzük. Tisztán, átláthatóan. Még így is nagyvonalú vagyok.
— Nem rombolhatsz le mindent egyetlen hiba miatt!
— Egy hiba az, amikor valaki eltéveszti a sót a cukorral. Három év hazugság, utalások, „üzleti utak” és titkos albérletek nem hiba. Az rendszer.
— Te is tehetsz róla! — robbant ki Gábor. — Mindig fáradt vagy, mindig kritizálsz! Olyan veled élni, mintha könyvelőirodában laknék. Táblázatok, listák, költségek! Már rég nem vagy nő!
Eszter pár másodpercig csak nézte. Aztán közelebb lépett.
— És te rég nem vagy férj — mondta halkan. — Inkább potyautas. Az én vállamon.
A férfi tétován mozdult, de nem talált szavakat.
— Pakolj össze estig — tette hozzá Eszter. — Dráma nélkül. Negyvenkilenc éves vagyok, holnap dolgozom, és nincs energiám a hirtelen megvilágosodásodra.
— Hová menjek?
— Viktóriához — vont vállat. — Vagy oda, ahol azok a férfiak gyűlnek össze, akik más tulajdonát ígérgetik más nőknek.
— Még megbánod — morogta.
— Már megbántam. Elég hosszú időre.
Gábor bevonult a hálószobába, és csapkodni kezdte a szekrényajtókat. Eszter a konyhában maradt, két tenyerét az asztal lapjára támasztotta, és lehunyta a szemét. Belül nem felszabadultság volt, nem diadal, hanem valami egészen más: olyan érzés, mint amikor egy frissen felforgatott lakás romjai között áll az ember, és tudja, hogy a rendrakás még csak most kezdődik.