— Akkor jöjjön el a megnyitóra — tette hozzá Eszter, mintha csak mellékesen mondaná.
— Ott leszek — felelte András. — Ha kell, még a croissant-okért is párbajozom.
— Nálunk kulturált hely működik.
— Akkor majd úriemberekhez méltóan vívunk meg érte.
Eljött. Aztán máskor is felbukkant. Először kenyérért, később kávéért, aztán csak úgy, „épp erre vitt az utam” ürüggyel. Eszter pontosan tudta, hogy semmi sem véletlen abban, ahogy mindig a pékség előtt akad dolga, és furcsa módon jólesett neki ez a következetesség. Mellette nem kellett mindent egyedül cipelnie. Nem kellett hangulatokat fürkésznie, nem kellett lelkesedést színlelnie ott, ahol valójában csak kihasználták. András nem tolakodott, nem akart hőst játszani, és nem próbálta megjavítani a lelkét. Egyszerűen jelen volt — nyugodtan, felnőtt módjára. Ritka tulajdonság.
Egy este záráskor még bent maradt segíteni. A liszteszsákokat cipelték hátra.
— Te mikor pihensz egyáltalán? — kérdezte, miközben a fal mellé állított egy nehéz zsákot.
— Leginkább képzeletben — vont vállat Eszter. — Néha a NAV ügyfélszolgálatán. Ott garantáltan kikapcsol az ember agya.
— Veszélyes nő vagy — mosolyodott el András. — Még a romantikából is képes lennél költségvetési tételt csinálni.
— Az élet elintézi helyettem. Negyven felett különösen.
— És ötven után?
Eszter letörölte a kezéről a lisztet.
— Ötven fölött az ember vagy elkezd végre magáért élni, vagy végleg mások problémáinak ingyenes melléklete lesz. Én az elsőt választottam. Késve, de tudatosan.
— Tetszik ez a döntés.
— Nekem is. Nem mindig kényelmes, de legalább nincs benne bohózat.
— A bohózat… — ismételte elcsendesedve András. — Az a volt férj?
— Az egy komplett turné — nevetett fel szárazon Eszter.
Novemberben ez a „turné” váratlanul újra műsorra tűzte magát. Az eső csíkokban verte az üveget, Eszter már a második ajtót készült bezárni, amikor valaki ököllel rácsapott a kirakat keretére.
Megfordult. Gábor állt odakint. Gyűrötten, átázva, dühösen. Az a fajta férfi, aki valaha úgy lépett be egy helyiségbe, mintha övé lenne a világ, aztán egyszer csak ráébredt, hogy a világ nem írt alá vele semmiféle szerződést.
Eszter kelletlenül kinyitotta az ajtót.
— Röviden mondd — közölte hűvösen. — Se kedvem, se szabad székem nincs a jeleneteidhez.
Gábor beljebb lépett, végigmérte a helyiséget.
— Szépen berendezkedtél — morogta. — Elvagy.
— Képzeld, nélküled is működik az élet — fonta össze a karját Eszter.
— Nem veszekedni jöttem.
— Ez ígéretes. Akkor biztos kérni akarsz valamit.
Leült az egyik asztalhoz, tenyerébe temette az arcát.
— Pénzre van szükségem.
— Micsoda meglepetés. Majdnem akkora, mint a januári hó.
— Eszter, komolyan beszélek.
— Én is. Mekkora összeget képzeltél el?
A férfi tekintetében egyszerre vibrált ingerültség és szégyen.
— Gondjaim vannak. A munkával… tartozásokkal… a lakással.
— És Viktória? — kérdezte Eszter nyugodtan. — A nagy szerelem és a közös jövő az én lakásomban?
Gábor arca megrándult.
— Szétmentünk.
— Milyen tragikus. Hol repedt meg az örök kötelék? A bankszámlánál?
— Nem az volt, akinek hittem — motyogta.
— Gábor, kérlek. Ne mondd, hogy az a nő, akit a külseje és az áhítata miatt választottál, nem bizonyult életképesnek, amikor a számlákat is fizetni kellett. Ez váratlan fordulat lenne.
— Elég! — csapott az asztalra. — Igen, elment. Igen, vitt pénzt. Igen, a munkahelyemen is csúnyán kicsúszott alólam a talaj. Most tényleg nincs hová mennem.
— És szerinted én megfelelő menedék vagyok? Mindezek után?
— Tíz évig együtt éltünk! Az semmit sem számít?
— Dehogynem. Például azt, hogy ma már jobban látom, kiben lehet megbízni.
— Visszaadom — hadarta Gábor. — Nem azonnal, de rendezem. Csak át kell hidalnom a tartozásokat, és bérelnem valamit pár hónapra. Neked megy az üzlet, látszik. Ez neked nem akkora érvágás.
Eszter lassan közelebb lépett.
— Figyelj rám, Gábor. Amikor kiderült a viszonyod Viktóriával, egyedül maradtam. A válóper alatt egyedül voltam. Amikor ezt a pékséget nyitottam, és számolgattam, hogy futja-e a sütőre, a bérleti díjra, az alkalmazott fizetésére — akkor is egyedül voltam. Te akkor nem kérdezted meg, szükségem van-e segítségre. Ügyvéddel érkeztél, és úgy viselkedtél, mint egy sértett tulajdonos. Miért kellene most szociális intézményként működnöm a volt férjem számára?
— Mert nem vagyok idegen! — kiáltotta.
— De igen. Az lettél. Aki azt teszi, amit te tettél, az kívül kerül.
— Mit dramatizálsz? — sziszegte. — Igen, volt valakim. Fél Magyarország így él. Nem vagy szent.
Eszter összeszűkítette a szemét.
— Lehet, hogy sokan félrelépnek. De nem mindenki akarja a szeretőt a felesége pénzén berendezni. Ebben volt némi egyéni kreativitásod.
— Mindig felsőbbrendűnek hitted magad — vetette oda. — Szabályos, okos, hibátlan. De emberileg üres vagy.
— Emberileg most azt kellene tennem, hogy megkérem, távozz. Mielőtt megint egyszerre játszod az áldozatot és a támadót.
— Adj legalább kétszázezret — makacskodott. — Neked ez aprópénz.
— Nekem nem az. Mert tudom, mennyi munkával jön össze.
— Teljesen megváltoztál — állt fel hirtelen. — A kiflijeidtől elszálltál? Királynő lettél? Ki húzott fel téged évekig?
Eszter felnevetett.
— Te? Ugyan. Olyan voltál, mint a penész a falon. Papíron jelen, haszon nélkül — csak a felújítás kerül utána többe.
— Te… — lépett közelebb, és megragadta a karját. — Ne beszélj így velem!
— Engedd el — mondta jéghidegen.
— Különben?
— Különben megoldom. És nem fog tetszeni.
— Mit csinálsz?
— Például hívom a rendőrséget — szólalt meg egy nyugodt férfihang mögüle.
Gábor hátrafordult. András lépett ki a raktárból, munkakötényben, feltűrt ingujjal. Nem tűnt fenyegetőnek — egyszerűen csak határozottnak.
— Engedd el — mondta csendesen.
— Ez a mi ügyünk.
— Volt ügy — javította ki Eszter. — És valóban, itt nincs helyed.
— Gyorsan találtál pótlást — vigyorgott gúnyosan Gábor, tekintetét ide-oda kapkodva köztük.
— Gyorsan levontad a következtetést. Szép fejlődés.
— Nézd…
— Én csak azt szeretném hallani — vágott közbe András nyugodtan —, ahogy becsukódik mögötted az ajtó.
Gábor tett egy bizonytalan mozdulatot előre, mintha még bizonyítani akarna valamit, de András fél lépést tett felé. Ez elég volt. A férfi hátrált, morgott valamit az orra alatt, majd az ajtó felé indult.
A küszöbnél még egyszer visszafordult, tekintete sötéten villant meg, mintha keresné az utolsó szót, amivel sebet ejthetne. A pékségben azonban már másfajta csend terült szét — nem a régi, fojtogató, hanem az, amelyben az ember végre érzi, hogy nincs egyedül.