A következő reggelen Esztert gyerekzsivaj riasztotta fel. Nevetés, futkározás, a folyosón visszhangzó dobogás – mintha játszótér költözött volna a lakásba. Az éjjeliszekrényen álló óra fél hetet mutatott. Ő általában hétkor szokott kelni, de úgy tűnt, ma a kicsik korábbra időzítették a napindítót.
— Halkabban, kérlek! — szólt rájuk Júlia suttogva. — A nagybácsiék még pihennek.
Hiába. Eszter szeme már kipattant, és hiába próbált visszaaludni, a zajok áttörték az álmosság utolsó maradványait is.
Amikor kilépett a konyhába, a látvány fogadta: a mosogató tele volt csészékkel, tányérokkal, morzsás poharakkal. Nyilván éjjel még leültek teázni, a gyerekek pedig nassoltak valamit.
— Jó reggelt! — mosolygott rá Júlia. — Segítenék elpakolni, csak nem tudom, mit hová tesztek.
— Majd megoldom — felelte Eszter automatikusan, és már nyúlt is a szivacsért.
A reggel hamar káosszá alakult. Gábor a kávéját kortyolgatta, közben az óráját figyelte, Tamás szintén indulásra készült, Júlia a gyerekeket próbálta rávenni az evésre. Eszter egyik kezével kenyeret kent, a másikkal tejet öntött, közben a pirítót kereste.
— Eszter, van nálatok gabonapehely? — kérdezte Júlia.
— A szekrény felső polcán, talán maradt még.
— És joghurt?
— Egy doboz van a hűtőben.
— Lilla, egyél müzlit! — fordult Júlia a lányához.
— Nem kérek! Joghurtot akarok! Olyat, mint otthon! — toporzékolt a kislány.
— Lilla, egy joghurt van, ti pedig ketten vagytok Márkkal — próbálta békíteni Eszter.
— Akkor Márk ne kapjon!
— De én is kérek! — tiltakozott a fiú.
— Elég legyen! — csattant fel Júlia. — Gabonapelyhet esztek, és kész.
Amikor végre mindenki elindult — a férfiak dolgozni, a gyerekek rajzfilmet nézni — Eszter úgy érezte, mintha máris letudott volna egy teljes munkanapot. Pedig még csak reggel volt.
— Te ma nem mész be? — kérdezte Júliát.
— Dolgozom, csak itthonról. Mindjárt leülök a gép elé. Ha a gyerekek mesét néznek, csöndben maradnak.
Eszter bólintott, és visszahúzódott a hálószobába. Az volt az egyetlen zug a lakásban, ahol még valami emlékeztette a régi, nyugodt életére.
Alig telt el harminc perc, kopogtak.
— Eszter néni… — dugta be a fejét Lilla. — Kaphatok egy kis vizet?
Kapott. Az ajtó újra becsukódott.
Húsz perc múlva ismét nyílt.
— Eszter néni, pisilnem kell.
Később:
— Anya kérdezi, elindíthatjuk-e a mosógépet?
Dél körül Eszter belátta: ilyen körülmények között képtelenség koncentrálni. A gyerekek percenként kérdeztek valamit, a macska idegesen járkált és nyávogott az idegen zajoktól, Júlia pedig felváltva beszélt videóhívásban és pötyögött a laptopján.
— Mit főzzünk ebédre? — szólt ki Júlia a nappaliból.
— Fogalmam sincs. Nálatok mi a szokás?
— Bármi jó. Van krumpli?
— Kevés.
— Hús?
— A mélyhűtőben csirke.
— Szuper, akkor csirke krumplival!
Eszter észrevette, hogy Júlia többes számot használt, de továbbra is a kanapén ült a gépével.
— Te állsz neki? — kérdezte végül.
— Igen, persze… csak ezt a határidőt le kell adnom háromig. Kezdd el nyugodtan, és csatlakozom — felelte anélkül, hogy felnézett volna.
Eszter szó nélkül a konyhába ment.
Estére teljesen kifacsarva érezte magát. Főzött, kétszer mosogatott, rendet rakott, próbálta a macskát megnyugtatni, és szinte egy sort sem tudott dolgozni. Amikor Gábor és Tamás hazaértek, a levegő vibrált a feszültségtől.
— Milyen napod volt? — kérdezte Gábor.
— Vegyes — jött a tömör válasz.
Vacsora közben Tamás beszámolt a lakáskeresésről:
— Két helyet néztünk meg. Az egyik megfizethetetlen, a másik omladozik. Holnap folytatjuk.
— Nem kell kapkodni — jegyezte meg nagyvonalúan Gábor. — Nálunk elfértek.
Eszter felkapta a fejét. Elférnek? Két szobában hatan?
— Nem maradunk sokáig — mondta Júlia bizonytalan mosollyal.
— Amíg találtok valamit, tekintsétek otthonotoknak — tette hozzá Gábor.
Később, amikor a gyerekek már aludtak, és a nappaliból tévézaj szűrődött ki, Eszter behívta a férjét a konyhába.
— Beszélnünk kell.
— Mondjad.
— Ez az egész… sokkal nehezebb, mint hittem.
— Mire gondolsz?
— Arra, hogy egész nap pörgök. Zaj, rendetlenség, főzés hat emberre, takarítás mindenki után. Dolgozni alig tudok.
— Tarts ki egy kicsit. A testvéremről van szó.
— Tudom. De miért érzem úgy, hogy minden rám marad?
— Ki más csinálná? Júlia a gyerekekkel van, mi dolgozunk.
— És én? Szerinted nem dolgozom?
— De… csak te itthon vagy.
— Az nem egyenlő azzal, hogy ráérek!
Gábor felsóhajtott.
— Rendben. Beszélek Júliával. Többet fog segíteni.
Ám másnap sem történt változás. Júlia a határidőkre hivatkozott, Tamás korán ment és későn jött, Gábor is elfoglalt volt. Eszter pedig egyre inkább úgy érezte, mintha egy másik család életének díszletei közé szorult volna.
A harmadik este vacsoránál végül megszólalt:
— Mi lenne, ha készítenénk egy beosztást a konyhára? Mostanában úgy tűnik, csak én főzök.
— Persze, persze — helyeselt gyorsan Júlia. — Holnap én vállalom.
— A mosogatást is osszuk el — tette hozzá Eszter.
— Természetesen — bólogatott Tamás.
Reggel azonban Júlia sietve közölte, hogy sürgős munkája akadt, és megkérte Esztert, ugorjon be helyette. Tamás már elment, Gábor is rohant.
— Akkor ez megint rám marad — mondta halkan Eszter.
— Ne haragudj, most ilyen időszak van — tárta szét a karját Júlia.
Aznap este Eszterből kitört minden.
— Gábor, ez így nem mehet tovább.
— Mit szeretnél?
— Azt, hogy ne érezzem magam házvezetőnőnek. Reggelit, ebédet, vacsorát készítek, mosogatok, gyerekekre figyelek. Ti pedig úgy éltek itt, mintha szállodában lennétek.
— Ez túlzás.
— Tényleg? Ki csinálta ma a reggelit?
— Te.
— Az ebédet?
— Te.
— A vacsorát?
— Szintén… te, de—
— És a mosogatás?
— Eszter, elég. Látom, hogy kimerültél.
— Nem csak kimerült vagyok. Igazságtalannak érzem. Miért nekem kell eltartanom még egy családot?
— Nem örökre maradnak!
— Egy hét már eltelt. És tegnap Júlia azt mondta, a jó lakás talán csak egy hónap múlva lesz.
— Egy-két hónap nem a világ vége.
— Neked nem! Te elmész reggel, este hazajössz, és kész az étel. Én meg…
— Te itthon vagy, ez azért más—
— Állj! — Eszter arca elsápadt a felindultságtól, és a konyhában hirtelen dermedt csend lett.