— A húgodékra is főzni fogsz, — mondta ki túl élesen Gábor, és szinte ugyanabban a pillanatban megbánta a hangnemét.
Eszter az ablak előtt állt. Onnan figyelte, ahogy az udvarra begördül egy roskadásig megrakott kisteherautó. A gyomra összerándult. Pontosan tudta, mit jelent ez az érkezés. Gábor már napok óta különösen viselkedett: kerülte a szemkontaktust, sóhajtozott, láthatóan készült valamire.
— Eszter… — kezdte előző este óvatosan. — Tudod, meséltem, hogy Júliáéknak gondjuk akadt a lakással?
Eszter emlékezett minden részletre. Gábor húga négy éve bérelt egy kétszobás lakást a város peremén. Ott éltek Tamással és a két gyerekkel, a tízéves Márkkal és a hatéves Lillával. A lakás elfogadható volt, a tulajdonossal sem volt különösebb probléma. Aztán váratlan fordulat jött: a tulaj lánya férjhez ment, és a fiatal párnak kellett az ingatlan. A bérleti szerződést felmondták.
— Átmenetileg hozzánk költöznének — folytatta Gábor, a padlót nézve. — Csak amíg találnak valamit.
Eszter lassan bólintott. Mit válaszolhatott volna? Júlia a férje egyetlen testvére. A család összetart, főleg bajban. És ez most valódi baj volt — két gyerekkel nem maradhatnak fedél nélkül.
— Mennyi időről beszélünk? — kérdezte végül halkan.
— Legfeljebb két-három hét — felelte Gábor gyorsan. — Már nézelődnek, Tamás ingatlanost is keresett.
Most azonban, ahogy a dobozok, bőröndök, gyerekbiciklik és még egy macskaszállító is előkerült a kocsiból, Eszter számára világossá vált: ez nem tűnik rövid látogatásnak.
A gyerekek szaladtak fel elsőként a lépcsőn. Márk hátán hátizsák lógott, kezében focilabdát szorongatott, Lilla pedig egy óriási plüssfigurát cipelt, miközben lelkesen magyarázott a bátyjának. Mögöttük érkeztek a felnőttek: Júlia a macskával, Tamás a bőröndökkel, Gábor pedig kartondobozokat egyensúlyozva.
— Eszter! — tárta szét a karját Júlia, amint belépett. — El sem tudom mondani, mennyire hálás vagyok. Ígérem, nem maradunk sokáig.
Eszter megszorította a sógornője kezét. Őszintén sajnálta. Júlia kedves teremtés volt, de sosem volt igazán önálló. Az egyetem után rögtön férjhez ment, sorra születtek a gyerekek, és azóta az élete a háztartás körül forgott. Dolgozott ugyan otthonról grafikusként, de a döntéseket többnyire Tamás hozta.
— És mi hol alszunk? — érdeklődött Lilla, kíváncsian körbeforogva.
A lakás kétszobás volt: a nagyobbik hálóként szolgált Eszteréknek, a kisebb nappali volt, kanapéval és egy fotellel. A konyha tíz négyzetméteres, a fürdő és a WC külön helyiség. Két emberre kényelmes, hatra szűkös.
— Mi apával a kanapén alszunk — hadarta Júlia. — A gyerekeknek leterítünk matracot. Vagy… talán a szobában is elférnek?
— A nappali kanapéja kihúzható — jegyezte meg Gábor. — A gyerekek megoldják.
— És a cicánk? — kérdezte Lilla aggódva.
— A folyosón lesz az alom — döntötte el Tamás. — Ott kényelmesen elfér.
Alig két óra telt el, és az addig rendezett otthon zsúfolt társbérletté alakult. A nappalit elborították a gyerekholmik, a folyosón bőröndök sorakoztak, a macskát ideiglenesen a fürdőbe zárták, „amíg megszokja a környezetet”. A levegőben új szagok, idegen tárgyak, más ritmus lüktetett.
Eszter némán figyelte, ahogy a saját tere lassan eltűnik. Ami a leginkább meglepte: milyen magától értetődően rendezkedtek be. Mintha ez a lakás eleve közös használatra készült volna.
— Eszter, hol tartjátok a toalettpapírt? — szólt ki Júlia a fürdőből.
— A mosdó alatti szekrényben.
— Törölközőt is vehetek? Még nem hoztunk át mindent.
— Persze, nyugodtan.
Estére világossá vált, hogy a megszokott nyugalomnak búcsút inthet. A gyerekek kergetőztek, a macska panaszosan nyávogott, a felnőttek pedig a költözési lehetőségeket latolgatták.
— Holnap bemegyünk a Kossuth utcai irodába — mondta Tamás. — Azt mondják, ott segítőkészek. Aztán körbejárjuk a környéket is.
— Csak az árak ne szálljanak el — sóhajtott Júlia. — Nem állunk túl jól.
— Megoldjuk — jelentette ki Gábor. — Ha kell, maradtok tovább is.
Eszter azonnal ránézett. Tovább? Gábor elkapta a pillantását, és zavartan elfordult.
— Rendben, készítek vacsorát — zárta le a beszélgetést Eszter, és a konyhába ment.
Szinte gépiesen pakolta ki a hűtőt, fejben számolva az adagokat. Eddig ketten éltek itt, legfeljebb egy kis tartalékkal. Most hat éhes emberre kellett gondolnia, köztük két növésben lévő gyerekre.
— Mit eszünk? — dugta be a fejét Márk.
— Még kitalálom — felelte Eszter.
— Anyu otthon gyakran csinált fasírtot krumplipürével — jegyezte meg Lilla.
Eszter a fagyasztóba nézett. — Fasírt most nincs.
Egy egész csirke, egy csomag tészta, némi zöldség és a tegnapi leves maradéka. Vajon elegendő lesz?
— Ne stresszelj — lépett mellé Júlia. — Nem vagyunk igényesek.
— Attól még lehet, hogy kevés.
— Holnap bevásárolunk.
Eszter csak bólintott, miközben feldarabolta a csirkét. Belül azonban érezte, hogy a bevásárlás terhe is végül az ő vállára kerül majd.
A vacsora szerény lett. Ami két embernek bőséges, hatnak éppen csak elegendő. A gyerekek jóízűen falatoztak, a felnőttek visszafogottan szedtek.
— Nagyon finom lett — mosolygott Júlia.
— Igazán ízletes — erősítette meg Tamás.
Az étkezés után mindenki a maga ideiglenes fekhelye felé indult. Eszter egyedül maradt a mosatlan edényekkel. A többiek a gyerekek lefektetésével foglalatoskodtak.
— Hogy bírod? — kérdezte Gábor, amikor belépett hozzá.
— Megoldom — válaszolta röviden.
— Hamar találnak lakást.
— Remélem.
A hangjában ott bujkált a feszültség, amit Gábor is érzett, de nem firtatta tovább. Az első nap mindenkinek sok volt. Ma mindenkinek bőven kijutott a feszültségből.