— Nézd meg alaposan — szólalt meg Anna higgadt, de határozott hangon. — Feketén-fehéren szerepel benne: az egyetlen törvényes örökös az elhunyt lánya. Vagyis én. Senki más.
Gábor futó pillantást vetett az iratokra, majd vállat vont, szája sarkában gúnyos mosollyal.
— És akkor mi van? A papír mindent elbír. Az élet viszont máshogy működik. A lakás végül úgyis a családé lesz.
— Pontosan melyik családé? — kérdezett vissza Anna élesen.
— A miénké. A közös családunké. Anyám egész életében társbérletben nyomorgott. Most végre adódik egy esély.
Anna lassan összeszedte a dokumentumokat, visszacsúsztatta őket a mappába. Érezte, hogy falnak beszél: a férje либо nem fogja fel, amit mond, либо nem akarja.
— Gábor, törvény szerint ez az ingatlan az én nevemen van. Ide senki nem költözik be rajtam kívül.
— Hihetetlenül önző vagy — rázta a fejét a férfi. — Ennyire sajnálod tőlük?
— Ez nem nagylelkűség kérdése. Hanem jogé.
— Jog, jog… — legyintett Gábor. — Mi egy család vagyunk!
A vitát egy csengő telefon szakította félbe. Erzsébet hívta. Gábor félrevonult, és hosszasan, lehalkított hangon beszélt vele. Anna csak elszórt szavakat kapott el: „megbeszéltük”, „holnap”, „kulcs”.
Amikor letette, közölte:
— Anya és Réka holnap áthozzák a cuccaikat. Segítek nekik a pakolásban.
— Nem hoz ide senki semmit — felelte Anna metsző nyugalommal.
— Ne csináld már, Anna. Gondolkodj reálisan. Egy kétszobás lakásban kényelmesen elférünk hárman, nekik meg szűk az a társbérlet.
— Hárman? — kérdezett vissza döbbenten.
— Persze. Anya kapja az egyik szobát, Réka a másikat. Mi meg kihúzzuk magunkat a konyhában, egy kanapén.
Anna visszahanyatlott a székre. A felháborodástól megremegtek a lábai. A férje már mindent előre elrendezett — még azt is, hogy ők hol szoruljanak meg.
— Te teljesen elvesztetted a józan eszed? A saját lakásomban a konyhában éljek?
— Nem a tiédben, hanem a miénkben — javította ki Gábor. — És csak átmenetileg. Amíg belerázódnak.
— Mit jelent az, hogy átmenetileg?
— Egy-két hónap. Legfeljebb fél év.
Ekkor állt össze benne a kép: Gábor komolyan beszél. Sőt, valószínűleg már jóval korábban megszületett a terv, talán még a temetés előtt.
A következő napok feszültséggel teltek. Erzsébet és Réka egyre gyakrabban jelentek meg, és úgy tárgyalták a felújítás részleteit, mintha már birtokon belül lennének. Szó esett falbontásról, új bútorokról, festésről.
— Anna, veszünk egy új hűtőt — jelentette ki Erzsébet. — Ez a régi már használhatatlan.
— A tűzhelyet is lecseréljük — kontrázott Réka. — Gáz helyett inkább villanyos legyen.
— És új tapéta kell mindenhová — folytatta az anyós. — Valami modern, világos.
Anna többnyire hallgatott, de belül egyre szilárdabb lett az elhatározása. Gábor rokonai úgy osztozkodtak az örökségen, mintha joguk lenne hozzá, holott semmi közük nem volt az ingatlanhoz.
Az egyik este Gábor bejelentette:
— Holnap áthozom anyát és Rékát. Már dobozoltam nekik, a legszükségesebbeket visszük első körben.
— Kulcsot nem adok — felelte Anna hűvösen.
— Nem is kell. Van pótkulcs. Anya annak idején nekem adta, amikor locsoltam a virágokat.
Anna felidézte: valóban, édesanyja megbízott a vejében, amikor vidéken volt, rábízta a lakást és a kulcsokat.
— Azokat a kulcsokat visszaveszem.
— Elkéstél. Már odaadtam anyának.
Ez mindent megmagyarázott. A terv tudatos volt. Gábor előre gondoskodott róla, hogy Erzsébet bármikor bejuthasson.
Másnap Anna szabadságot vett ki. A ház előtt várakozott, zsebében a tulajdoni lap másolatával és a személyi igazolványával.
Nem sokkal dél után taxi gördült a kapu elé. Gábor szállt ki elsőként, utána Erzsébet és Réka. A csomagtartóból dobozok és bőröndök kerültek elő, a két nő élénken beszélgetett a közelgő költözésről.
Anna a bejárat elé lépett, kezében a dokumentumokkal.
— Ide ma senki nem megy be — mondta csendesen, de rendíthetetlenül.
Gábor arcán először értetlenség suhant át, majd harag.
— Mit művelsz? Megállapodtunk!
— Semmiben nem állapodtunk meg. Én világosan kijelentettem, hogy az édesanyám lakásába nem engedek be senkit.
Erzsébet ledobta a táskáját a földre.
— Anna, hát észnél vagy? Családtagok vagyunk!
— Attól még a tulajdonjog az enyém — felelte Anna nyugodtan.
Réka idegesen egyik lábáról a másikra állt.
— Próbálj meg józanul gondolkodni. Nekünk lehetetlen tovább a közösben élni…