— Végre lezárult ez az egész… nincs többé az anyád — mondta elégedett hangsúllyal Gábor. — Ma este anyám és Réka átköltöznek a társbérletből az ő lakásába.
Anna a konyhában ült, előtte gondosan szétterítve az iratok. Odakint az őszi eső egyhangúan verte az ablaküveget, mintha csak ráerősítene a gyász súlyára. Három nappal korábban temették el az édesanyját, és a veszteség még mindig fojtogatóan nehezedett rá. A halál váratlanul érkezett — egy szívroham, amely esélyt sem adott az elköszönésre.
Most a hivatalos ügyintézés maradt hátra. Anna tisztában volt vele, hogy a hagyatéki eljárás hónapokig húzódhat, de nem akarta tovább tologatni a kötelező lépéseket. Végrendelet nem készült, így egyetlen gyermekként rá szállt minden.
A kétszobás lakás jó környéken állt. Az édesanyja még a gyárban töltött évei alatt kapta, a rendszerváltás után pedig teljes tulajdonjogot szerzett rá. Anna ott nőtt fel, azok között a falak között élte át a gyerekkorát és a fiatalságát. Minden sarok emlékeket őrzött.
Gábor az anyósa halála óta különösen viselkedett. Korábban időnként átugrott hozzá, bevásárolt neki, megszerelte, ami elromlott. Most viszont kerülte a beszélgetést róla. Amikor Anna megpróbálta megosztani vele a fájdalmát, a férfi gyorsan lezárta a témát.
— Ne rágódj ezen folyton — legyintett. — Az élet nem áll meg.
Ugyanakkor feltűnő alapossággal érdeklődött a papírok beadási határidejéről, az öröklés költségeiről, a szükséges igazolásokról. Anna ezt akkor még törődésnek hitte, mintha a férje segíteni akarna eligazodni a jogi útvesztőben.
Gábor lakatosként dolgozott ugyanabban az üzemben, ahol egykor az anyósa is. Öt éve éltek együtt egy egyszobás bérelt lakásban. Saját ingatlanra nem futotta, félretett pénzük sem volt. A keresetük elegendő volt a mindennapokra, de lakásvásárlásról szó sem lehetett.
Gábor édesanyja, Erzsébet, a fiatalabb lányával, Rékával osztozott egy szűkös társbérleten. Egyetlen szoba jutott kettőjüknek, a fürdő és a mellékhelyiség közös volt más lakókkal, a szomszédok gyakran ittas állapotban randalíroztak. Réka eladóként dolgozott, harmincöt évesen még mindig az anyjával élt, család nélkül. Saját otthonról álmodozott, de erre esélye sem volt.
Anna tisztában volt a körülményeikkel, néha még pénzzel is kisegítette őket. Gábor sokszor panaszkodott a tarthatatlan állapotokra, amelyek között az anyja és a húga kénytelen volt élni. Lakást venni azonban számukra elérhetetlen cél maradt — hitelt sem kaptak volna.
A temetés után Erzsébet és Réka sűrűn megjelentek náluk. Azt mondták, Anna miatt jönnek, hogy ne maradjon egyedül a gyászával. A beszélgetések udvariasak voltak, mégis volt bennük valami kimondatlan feszültség, amit Anna egyre erősebben érzett.
— Most már teljesen magadra maradtál, kislányom — sóhajtozott az anyósa. — Jó, hogy számíthatsz ránk.
— Igen, egy ekkora lakásban egyedül élni ijesztő lehet — tette hozzá Réka jelentőségteljesen.
Anna illedelmesen reagált, de belül gyanú ébredt benne. Korábban nem tapasztalt ilyen fokú érdeklődést a férje családja részéről.
Gábor is megváltozott. Gyakrabban telefonált az anyjának, és amikor Anna rákérdezett, miről beszélnek olyan hosszan, kitérő választ kapott.
— Semmi különös, csak beszélgetünk — mondta.
A temetés utáni hetedik napon azonban minden világossá vált. Gábor szokatlanul jókedvűen érkezett haza, fütyörészett, a kezét dörzsölte, mintha valami régen várt eredményt ünnepelne.
— Történt valami? — kérdezte Anna óvatosan.
A férfi leült vele szemben, és olyan kijelentést tett, amitől Anna szinte megdermedt.
— Mondtam már, végre lezárult ez az egész. Ma este anyám és Réka átköltöznek a lakásba a társbérletből.
Anna arca lángba borult. A férje úgy beszélt az édesanyja haláláról, mintha az kedvező fordulat lenne az életükben. A szavai élesebben fájtak, mint bármilyen sértés.
— Ezt hogy érted? — kérdezte halkan, visszafojtott indulattal.
— Úgy, hogy nem kell tovább nyomorogniuk. Beköltöznek egy normális otthonba.
— De milyen jogon?
Gábor értetlenül nézett rá.
— Miféle jogon? Hát család vagyunk. Ami a családé, az közös.
— Az a lakás az édesanyám tulajdona volt — felelte Anna hangsúlyosan.
— Az volt. Most már más a helyzet.
— És szerinted ebből az következik, hogy bárki beköltözhet oda?
— Azt jelenti, hogy a lakás a családé. Mi házasok vagyunk, tehát minden közös.
Anna lassan felállt, odalépett a szekrényhez, és elővett egy vastag irattartót. Visszaült az asztalhoz, majd egyenként kipakolta elé a dokumentumokat: tulajdoni lapot, halotti anyakönyvi kivonatot, hivatalos igazolásokat és az édesanyja személyes okmányait. A papírok rendezett sorban feküdtek előttük, mintha csendben várnák, hogy végre kimondják az igazságot.