A csend még néhány lélegzetvételnyi ideig mozdulatlanul ült a termen, mintha senki sem mert volna elsőként megmozdulni.
Sűrű volt.
Ünnepélyes.
Aztán egyszerre, mintha egy láthatatlan jelre vártak volna, kitört a vihar.
A vendégek szinte egyszerre ugrottak talpra, és a taps orkánként söpört végig a termen. A tenyerek csattogása visszaverődött a falakról, a csillárok kristályai beleremegtek a zajba. A zenekar tagjai sem maradtak tétlenek: vonóikkal és hangszereikkel ütemesen verték a kottatartókat, így fejezve ki hódolatukat. Gábor maestro meghatottan törölte meg a szemét.
– Katalin vére szól belőle! – kiáltotta megremegő hangon.
A felismerés hullámként futott végig a jelenlévőkön. A felszolgálólány, akit az imént még lenéző mosollyal illettek, nem más volt, mint egy legendás hegedűművész lánya.
Levente arca eltorzult. Öklével az asztalra csapott, a kristálypoharak összekoccantak.
– Elég legyen! – tört ki belőle. – Ez semmit sem bizonyít!
Szavai azonban erőtlenül hullottak a zajba. Az a fölény, amelyre az este elején támaszkodott, szertefoszlott.
Egy ősz hajú üzlettársa előrelépett, és jeges tekintettel mérte végig.
– A gőgöd mindannyiunkat kínos helyzetbe hozott – mondta kimérten. – Ennek a fiatal nőnek a tudása többet ér, mint a teljes vagyonod.
Levente hirtelen a saját maga által rendezett jelenet középpontjában találta magát – de most ő volt a megszégyenített szereplő.
Anna közben lehajtotta a fejét, és gondosan a tokjába fektette a hegedűt. A taps lassan halkult, végül elcsendesedett, mert mindenki várta, mit mond.
Felemelte a tekintetét, és egyenesen Leventére nézett. Hangja nyugodtan, mégis rendíthetetlenül csengett.
– A tehetséget és a tiszteletet nem lehet pénzen megvenni, del Río úr.
A teremben síri csend lett.
– Édesanyám azért muzsikált, hogy reményt adjon az embereknek – folytatta. – Nem azért, hogy bárkit megalázzon.
Ajkán halvány, szinte szánakozó mosoly jelent meg.
– Ami pedig a házassági ajánlatát illeti…
Egy pillanatra szünetet tartott.
– Még ha komolyan is gondolta volna, akkor sem választanék olyan férfit, aki valójában szegény. Mert akinek csak pénze van, annak nincs semmi mása.
A tömeg felmorajlott, de most nem botrány, hanem elismerés vibrált a levegőben.
Anna becsukta a tok fedelét, és magához ölelte a hangszert. Amikor az ajtó felé indult, a vendégek némán félrehúzódtak előle. Többen tisztelettel meghajtották a fejüket.
Levente ott maradt a csillárok fényében, a kiömlött italok és saját összetört büszkesége között.
Odakint a hűvös esti levegő csapta meg Anna arcát. Mélyet lélegzett.
Hosszú évek óta először mosolygott úgy, hogy a szíve is követte.
Láthatatlanul lépett be azon az estén a bálterembe.
És úgy távozott, mint aki visszakövetelte a nevét, az örökségét, és a hangját – amelyet mostantól senki sem némíthat el többé.