„…akkor elveszlek feleségül. Itt és most, mindenki előtt.”
Egyetlen lélegzetvételnyi időre dermedt csönd telepedett a bálteremre.
A következő pillanatban azonban kitört a hahota.
Éles, bántó kacagás söpört végig a termen, visszaverődve a kristálycsillárok üvegéről és a fényes márványról. Több száz tekintet szegeződött Annára, mind ugyanarra a jelenetre éhezve: a megszégyenítésre.
Levente közelebb lépett hozzá, annyira, hogy csak ő hallhassa a hangja jeges élét.
– Nos? Mutasd meg, mire vagy képes.
A pillantása metsző volt, tele lenézéssel.
– Vagy inkább menj vissza poharakat törölgetni. Az legalább illik hozzád. A zene nem a te fajtádnak való.
A múlt hangja
Anna arcát elöntötte a forróság. A gyomra összeszorult, miközben a körülötte hullámzó gúny egyre szűkebb gyűrűbe zárta.
Egy szívdobbanásnyi ideig úgy érezte, megfullad.
Behunyta a szemét.
És a bálterem eltűnt.
Helyette egy másik kép bontakozott ki: finom ujjak siklottak végig a húrokon, türelmes mozdulatokkal. Egy halk, meleg hang szólt hozzá – olyan, amelyet régóta nem hallott, mégis azonnal felismerte.
„Soha ne engedd, hogy a világ zaja elnémítsa a benned szóló dallamot.”
Az édesanyja hangja volt.
Katalin.
Anna lassan kinyitotta a szemét.
Megfontolt mozdulattal az egyik közeli asztalra tette a tálcát. Egyetlen pohár sem billent meg, egyetlen csepp sem löttyent ki.
A kacagás fokozatosan elhalt, helyét bizonytalan suttogás váltotta fel.
Levente homloka ráncba szaladt, de azonnal visszaöltötte fölényes mosolyát, és a lány kezébe nyomta a hegedűt.
– Parancsolj – mondta gúnyosan. – Szórakoztass minket.
Az a másodperc, amely mindent átírt
Anna ujjai rásimultak a hangszer nyakára.
Ekkor pillantotta meg a tok belsejét.
Egy megsárgult kottalap feküdt benne.
A kézírás ismerős volt. Fájdalmasan ismerős.
Az édesanyjáé.
Az idő mintha megakadt volna.
Anna az állához emelte a hegedűt.
A terem túlsó végében Gábor maestro, az est idős karmestere, összehúzott szemmel figyelte. A lány tartásában nem volt semmi kapkodás, semmi bizonytalanság. Nem egy kezdő idegessége sugárzott belőle.
Épp ellenkezőleg.
Amikor megszólalt az első hang
A vonó finoman a húrokhoz ért.
A közönség egy éles, hamis csikordulásra számított.
De nem az következett.
Egy tiszta, áttetsző hang töltötte be a levegőt, olyan pontosan és fényesen, mintha kristályból formálták volna.
Hibátlan volt.
A nevetés nyomtalanul eltűnt.
Anna apró mozdulatokkal igazított a hangolókulcsokon. Nem használt hangológépet; pusztán a hallására hagyatkozva állította be a hangszert, amíg az „A” tökéletesen, rezzenéstelenül csengett fel.
Meglepetéssel teli moraj futott végig a termen.
Ezután egy hangsort játszott – egyenletesen, biztos kézzel, finom árnyalatokkal formálva minden hangot. A dallam tisztán és magabiztosan emelkedett, mintha a hangszer és a játékos egyetlen lélegzetté vált volna.