Amikor a gőg falakba ütközik
Az Armoury House impozáns báltermében szinte tapintható volt a fényűzés. A kristálypoharak csengése összekeveredett a felszabadult kacajokkal, miközben a város előkelőségei a mennyezetig érő csillárok aranyló fényében elegyedtek társalgásba. A selyem és a szatén lágy suhogással siklott végig a csillogó márványpadlón, a mozdulatokat pedig hatalmas velencei tükrök verték vissza sokszoros ragyogásban.
Ez az este több volt egyszerű társasági összejövetelnél. Inkább emlékeztetett egy gondosan megrendezett előadásra, ahol a főszerepet maga a vagyon játszotta – és vele együtt az a kimondatlan meggyőződés, hogy aki gazdag, az több is másoknál.
A reflektorfény közepén egy férfi állt, aki meg volt győződve róla, hogy ez a színpad kizárólag hozzá tartozik.
Levente.
A mérhetetlen örökség birtokosa úgy haladt át a tömegen, mintha alattvalói között járna. Tartása magabiztosságot sugárzott – nem azt a fajtát, amely kemény munkából születik, hanem azt, amely pénzzel és befolyással együtt érkezik az ember életébe. Félrebillent mosolya hűvös fölényt takart, tekintetében ott csillant az a fajta bizonyosság, amely abból fakad, hogy még soha nem utasították vissza.
Számára az élet játék volt.
Az emberek pedig csupán eszközök.
A láthatatlan felszolgáló
Nem messze tőle Anna állt, kezében súlyos ezüsttálcával, rajta pezsgőspoharak sorával. Mozdulatai begyakoroltak és visszafogottak voltak; szinte észrevétlenül simult bele a háttérbe. Fekete formaruhája és hófehér köténye mintha láthatatlanná tette volna. Haját szorosan hátrakötve viselte, arcán nem volt festék, pillantását lesütötte – pontosan olyanná formálta magát, amilyennek a tehetősek látni szerették azokat, akik körülöttük dolgoznak.
Nem személyként.
Hanem berendezési tárgyként.
Ám ez a gondosan fenntartott észrevétlenség hamarosan szertefoszlott.
Egy kegyetlen tréfa nyitánya
Levente egy idő után ráunt az üres bókokra és az álságos csodálatra. Új szórakozást keresett magának. Tekintete megállapodott Annán, és ajkán lassú, számító mosoly jelent meg.
Komótos léptekkel odament egy díszasztalhoz, ahol értékes régiségeket helyeztek el dekorációként. Ujjai közé vett egy antik hegedűt – az egyik legbecsesebb darabot a kiállított tárgyak közül.
A vonóval finoman megkoccantotta a saját pezsgőspoharát.
A tiszta hang élesen hasított bele a zsivajba.
„Hölgyeim és uraim” – szólalt meg, hangjában játékosnak álcázott rosszindulat csengett –, „egy ilyen kivételes estét illik némi… különleges műsorral feldobni.”
A vendégek engedelmes derűvel reagáltak, mintha előre tudnák, hogy valaki mindjárt nevetség tárgyává válik.
Levente közvetlenül Anna elé lépett.
A lány kezében a tálca alig láthatóan megbillent.
„Ha megszólaltatod ezt a hegedűt” – mondta hangosan, miközben a hangszert felé nyújtotta, és tekintetével már a közönség reakcióját kereste – „akkor…”