– Rendben – felelte végül, és ő is helyet foglalt vele szemben.
László sokáig beszélt. Azt hajtogatta, hogy az egész ügy túl van dramatizálva, hogy minden házasságban akadnak megingások, és hogy ő majd mindent elrendez. Szerinte Anna félreért dolgokat, és fölöslegesen fújja fel a történteket. A szavak egymást érték, magyarázat követte a magyarázatot.
Anna csendben hallgatta. Közben azon kapta magát, hogy nem érez semmit. Se haragot, se sértettséget, még csak fájdalmat sem. Csak kimerültséget – és valami furcsa, könnyű érzést, mintha egy túl szoros kabátot végre levetett volna.
Amikor László végre elhallgatott, Anna nyugodtan megszólalt:
– És Nóra Mészárosról mit mondasz?
Csend. Hosszú, súlyos.
– Honnan tudsz te… – kezdte a férfi.
– Nem számít, kitől. Nyolc hónap, László. Amíg fillérre pontosan elszámoltattál a bevásárlásnál, addig nyolc hónapon át vitted őt abba az ötemeletes házba a Zöld utcában.
László úgy nézett rá, mintha most látná először. Idegenként. Talán valóban azzá vált számára.
A válóper három hónapig húzódott. Nem villámgyorsan, de nem is kínzó lassúsággal. Az elején László még próbált egyezséget kierőszakolni – természetesen a saját feltételei szerint. Katalin Arkagyjevna minden alkalommal tételesen átnézte az ajánlatait, és pontról pontra elmagyarázta Annának, mi mit jelent valójában.
Az autót végül eladták, az árát felezték. László bizonygatni próbálta, mennyit költött a hétvégi ház felújítására, de papírok híján ez csak szó maradt. Anna kezében viszont ott volt a tulajdoni lap, amely már a vitatott munkálatok előtt is az ő nevére szólt.
A nyaraló így nála maradt.
Nóra Mészáros időközben – legalábbis Erika unokahúgának elmondása alapján – felszívódott László életéből. Felmondott, másik céghez ment. László erről egy szót sem ejtett. Anna pedig nem kérdezett.
Az utolsó tárgyalási napon, amikor az aláírások is a helyükre kerültek, a bíróság folyosóján László halkan megszólalt:
– Megváltoztál.
– Igen – bólintott Anna.
– Régen… más voltál.
– Kényelmesebb? – kérdezett vissza tárgyilagosan.
A férfi nem felelt. Nem is kellett.
Anna egy kisebb lakást bérelt ugyanabban a városrészben. Egyszobás volt, magas mennyezettel és egy hatalmas ablakkal, amelyen estefelé aranyszínű fény ömlött be. Bútor alig akadt: matrac, egy összecsukható asztal. Még függönyt sem vett.
Az első komolyabb vásárlása nem edény vagy lámpa volt, hanem egy pár csizma. Minőségi, sötétbarna bőr. Három fazont próbált fel, végül ezt választotta, és a saját bankkártyájával fizetett.
A pénztáros megköszönte, Anna pedig kilépett az utcára.
Csak úgy. Az új csizmában, a saját pénzéből, a saját döntése után.
Erika egy üveg borral és tortával érkezett az „avatóra”. Szék még nem volt, így az ablakpárkányon ültek, onnan nézték az esti udvart.
– Nem félsz? – kérdezte Erika.
Anna őszintén mérlegelte a választ.
– Egy kicsit igen. De nem úgy, mint amikor minden alkalommal rettegtem, hogyan kérjek pénzt vacsorára.
Erika elismerően bólintott, és töltött.
– Így van rendjén.
Összekoccintották a poharukat. Lent gyerekek nevetése hallatszott, a lámpák fénye melegen derengett. Az egyszerű, hétköznapi városi este Annának most különösen szépnek tűnt. Azért, mert a sajátja volt. Nem közös. Az övé.
A telefonja rezgett: fizetés érkezett a számlájára. Ránézett az összegre, majd elmosolyodott, és visszacsúsztatta a készüléket a táskájába.
Többé nem kér pénzt senkitől élelmiszerre.
Saját számlája van.
Egy év telt el.
Szinte észrevétlenül. Anna egyszerűen élte a mindennapjait: dolgozott, fokozatosan berendezte a lakást, hétvégenként pedig kijárt a nyaralóba, ahol teljesen fölösleges, mégis gyönyörű növényeket ültetett – levendulát, pillangóvirágot, mentát az ösvény mellé.
Katalin Arkagyjevna idővel előléptette: adminisztratív helyettese lett. Jól hangzó titulus, több felelősség, magasabb fizetés és egy külön iroda – apró, de saját. Az asztalon egy „Boss” feliratú bögre állt, Erika ajándéka, mellette egy élő kaktusz, amelyet Anna makacs következetességgel életben tartott.
László néha írt. Ritkán, havonta egyszer, valamilyen hivatalos ügy kapcsán – adatot pontosítani, címet megerősíteni. Anna röviden válaszolt, tényszerűen. Harag nélkül, gúny nélkül. Úgy, mint egy idegennek. Mert lényegében az lett.
Egy alkalommal Erika megkérdezte:
– Van bármi, amit megbántál?
Anna nem sietett a felelettel.
– Az elvesztegetett éveket talán egy kicsit. A döntést, hogy kiléptem? Azt nem.
Ez volt az igazság. Tiszta és egyszerű.
Egy szombaton palántákért ment a piacra. A stand előtt válogatta a koktélparadicsomokat, amikor mellé lépett egy magas férfi lenvászon ingben. Ugyanolyan tanácstalan arccal nézte a ládákat.
– Elnézést – fordult hozzá. – Meg tudná mondani, ez micsoda? Az eladó eltűnt, én pedig teljesen elvesztem.
– Bazsalikom – válaszolta Anna. – Nyugodtan vigyen belőle, hálás növény.
– Most ültetek először bármit is a telken – vallotta be a férfi olyan őszinte zavarodottsággal, hogy Anna elmosolyodott.
– Akkor tökéletes kezdés. A bazsalikommal nem nagyon lehet melléfogni.
A férfi vett egy cserepet, Anna kiválasztotta a saját palántáit. Valahogy ugyanabba az irányba indultak. Aztán kiderült, mindkettőjüknek jól esne egy kávé. És egyikük sem siet sehová.
Márknak hívták. Orvosként dolgozott, két éve vált el, és – úgy tűnt – ő is csak nemrég tanult meg újra mély levegőt venni.
Két órát töltöttek a kávézóban. Könnyedén beszélgettek: munkáról, kertekről, az élet különös fordulatairól.
Búcsúzáskor Márk kissé bizonytalanul kérdezte:
– Írhatok majd?
Anna ránézett, higgadtan, minden sietség nélkül.
– Írhatsz – felelte.
A saját autójához sétált – a saját keresetéből vásárolthoz –, kezében a palántákkal, és a mellkasában valami csendes melegséggel. Nem fellángolás volt. Inkább halk, biztató fény.
Az élet néha váratlan ajtókat nyit.
Csak előbb helyet kell csinálni neki.