A kórteremben fémes vérszag keveredett az erős fertőtlenítő illatával.
Kinga a mellkasához szorította újszülött kisfiát, Márkot; a baba apró szíve egyenletesen dobogott a hófehér takaró alatt.
Az ujjai remegtek – nem gyengeségből, hanem a felfoghatatlan helyzet súlya miatt.
Az ágyával szemben, azon a napon, amelynek élete legboldogabb emlékévé kellett volna válnia, négy ember állt, akik egyetlen pillanat alatt rémálommá változtatták az egészet: a férje, Gábor, annak szülei, Erzsébet és István, valamint egy másik nő – Nikolett.
Nikolett inkább egy elegáns koktélpartira öltözött, semmint kórházi látogatásra. A fülében csillogó gyémántok élesen verték vissza a neonfény hideg ragyogását, ajkán pedig mézes, mégis kegyetlen mosoly ült.
Az ujján ott villant Kinga jegygyűrűje.
A csendet Erzsébet metsző hangja törte meg.
– Írd alá – sziszegte, és egy iratköteget hajított Kinga ölébe. – Eleget vettél már el a családunktól.
Gábor hallgatott. A tekintetét is kerülte, mintha a padló hirtelen érdekesebb lenne, mint a felesége arca.
Kinga rápillantott a válóperes papírokra, majd a felsíró kisfiára. A pulzusa a fülében dobolt.
– Ez… micsoda? – kérdezte elhaló hangon.
Erzsébet gúnyosan felnevetett.
– A szabadságod. Senki vagy. A terhességgel magadhoz láncoltad a fiunkat, de ennek most vége.
Gábor jobbat érdemel. Nikolettet.
Nikolett közelebb lépett, és felemelte a kezét.
– Már döntött – mondta halkan, a gyűrűt mutatva. – Múlt héten nekem adta.
Aztán elővette a telefonját. A képek kegyetlenebbül csaptak le, mint bármelyik pofon:
Gábor és Nikolett csókolóznak egy étteremben. Kéz a kézben sétálnak Párizsban. Ugyanabban a hotelszobában, ugyanabban az ágyban.
Kinga testén jeges hullám futott végig.
István hangja mennydörgött a szobában:
– Írd alá a papírokat! Kapsz ötvenezer dollárt, és eltűnsz. A gyerek nálunk marad.
Kinga még szorosabban vonta magához Márkot. Úgy érezte, a szíve darabokra hullik.
– A fiamat nem vihetitek el – suttogta, de Erzsébet már előrelépett, karját a csecsemő felé nyújtva.
– Ne! – sikoltott fel Kinga, mire a baba keserves sírásban tört ki.
István megnyomta a vészgombot, és a kórházi biztonságiak pillanatok alatt a terembe siettek.
– Ez a nő jelenetet rendez – közölte Erzsébet higgadtan.
Ekkor Gábor végre megszólalt. Hangja üres volt, fáradt és gyáva.
– Csak írd alá, Kinga. Könnyíts meg mindenkinek mindent.
Abban a pillanatban valami végleg eltört benne.
Kilenc hónapon át megalázták, elszigetelték, úgy bántak vele, mintha láthatatlan lenne. Azt hitték, mindent elvehetnek tőle. Fogalmuk sem volt róla, kivel állnak szemben.
Kinga lassan, kimérten lélegzett be. A hangja halkan csengett, mégis fenyegető nyugalom áradt belőle.
– Azt akarod, hogy aláírjam? Rendben. De előbb… hadd telefonáljak.
Elővette a mobilját, tárcsázott, majd kihangosította a hívást.
– András – szólalt meg, és a hangszíne egyetlen másodperc alatt átváltott: éles, határozott, parancsoló lett, olyan nőé, akihez hozzászoktak, hogy engedelmeskednek. – Hétfő reggelre zárjátok le István cégének felvásárlását.
Rövid csend következett, majd bizonytalan válasz érkezett a vonal túlsó végéről:
– Igen, Rodriguez kisasszony. A háromszáznegyvenmillió dolláros ajánlat marad?
Kinga tekintete István arcára szegeződött.
– Nem. Csökkentsék ötvenmillióra. Vagy elfogadják, vagy bukják. Huszonnégy órájuk van.
Befejezte a hívást, és lassan leengedte a telefont.
A kórteremben dermedt némaság telepedett mindenre.