– Jó – mondta végül Erika egy rövid csend után. – Akkor nem a nulláról indulunk. Ez a legfontosabb.
Anna csak ekkor értette meg, mit jelent az, ha valakinek valódi kapcsolatai vannak. Erika nem beszélt sokat, nem kérkedett, egyszerűen intézkedett. Másnap délelőtt csörgött a telefon.
– Nóra Mészáros, harmincegy éves – sorolta tárgyilagosan. – Ugyanabban a logisztikai cégnél dolgozik, mint László. Ügyfélkapcsolati menedzser. Nyolc hónapja tart a viszony.
Anna nem válaszolt azonnal. A kagyló a fülén maradt, de mintha a hang távolról érkezett volna.
– Ezt honnan tudod? – kérdezte végül halkan.
– A húgom lánya a recepción ül abban az irodában. Ott mindenki mindent tud. Csak nem beszélnek róla.
Nyolc hónap. Anna fejben visszaszámolt. Pont nyolc hónappal korábban kért pénzt Lászlótól egy téli csizmára. „Most ne, majd jövő hónapban” – mondta akkor a férfi. Ő pedig várt. A csizma azóta sincs meg.
László viszont nyolc hónapon át vacsorázott, kirándult, nevetett Nóra Mészárossal.
Valami ekkor elmozdult benne. Nem tört össze, nem repedt szét – csak arrébb csúszott, mint egy szekrény, amit félretolnak, hogy helyet csináljanak valami újnak.
Nem rendezett jelenetet. Nem hívta fel Nórát. Nem írt dühös üzenetet Lászlónak. Egészen mást tett.
Hétfő hajnalban, amíg a férje még aludt, csendben összeszedte az iratait. Csak a sajátjait. Személyi, lakcímkártya, munkaszerződés, egészségbiztosítási papírok, házassági anyakönyvi kivonat. Mindent egy dossziéba tett, a dossziét a munkatáskájába csúsztatta.
Kávét főzött, az ablak előtt állva itta meg, és egyetlen szó járt a fejében: ügyvéd.
Erika ebben is segített. Adott egy telefonszámot: egy bizonyos dr. Tóth Ilonáét, aki családjogi ügyekre specializálódott, és – Erika megfogalmazása szerint – „nem rajong azokért a férfiakért, akik azt hiszik, bármit megtehetnek”.
Anna szerdára kapott időpontot. Lászlónak nem szólt róla.
A férfi vasárnap este érkezett haza – állítólag Józsefnél volt –, elégedett arccal és idegen parfüm halvány nyomával, amit rágógumival próbált elfedni.
– Milyen volt? – kérdezte Anna a konyhából.
– Jó. Elvoltunk.
– Örülök – felelte, és megfordította a serpenyőben sülő húst.
László nem gyanakodott. Miért is tette volna? Anna mindig halk volt, alkalmazkodó, kiszámítható. Pontosan olyan, amilyennek kényelmes.
Hadd higgye ezt még egy darabig.
Két nap volt hátra szerdáig.
Az ügyvéd egy második emeleti irodában fogadta egy egyszerű üzletházban. Semmi hivalkodás: egy íróasztal, irattornyok, falra akasztott diplomák. Körülbelül ötvenöt éves lehetett, rövid hajjal, szemüveggel, és olyan tekintettel, amelyet nehéz meglepni.
Anna részletesen elmondott mindent. A nyolc hónapot. Nóra nevét. A szürke házat. A külön számlát, amit saját magának nyitott. A félállást, amely időközben teljes munkaidővé vált.
Az ügyvéd jegyzetelt, néha visszakérdezett, majd levette a szemüvegét.
– A lakás kinek a nevén van?
– Lászlóén. Még a házasság előtt vette.
– Közösen szerzett vagyon?
– Az autó. Három éve vettük, már házasok voltunk. És van egy nyaraló, de azt a szüleimtől kaptam ajándékba, az én nevemen van.
– Rendben. – A szemüveg visszakerült. – A nyaralóra nincs igénye. Az autót viszont meg kell osztani. Gyerek?
– Nincs.
– Így egyszerűbb. – Rövid szünet. – Felkészült rá, hogy ellenáll majd?
Anna alig gondolkodott.
– Igen.
Hazafelé buszon ült, és az ablakon át figyelte a várost: üzletek kirakatait, siető embereket, az ereszeken ücsörgő galambokat. Minden pontosan ugyanolyannak tűnt, mint előző nap. Mégis más volt. Mintha levetett volna egy túl szűk kabátot, amelyet évek óta viselt.
Otthon László az előszobában várta. Ez szokatlan volt – soha nem várta.
– Hol voltál?
– Dolgom volt – felelte, miközben levette a cipőjét.
– Miféle dolgod?
A hangja élesebb volt a megszokottnál. Ellenőrző.
– A saját dolgom, László.
A férfi figyelte. Anna felakasztotta a kabátját, és bement a konyhába.
A következő két hét különös rendben telt. Kívülről minden változatlan maradt, belül azonban fegyelmezett, csendes munka zajlott. Összegyűjtötte az ügyvéd által kért papírokat. Bankszámlakivonatokat nyomtatott. Lefotózta a nagyobb kiadások számláit.
László eközben egyre nyugtalanabb lett, bár maga sem értette, miért. Apróságokon kapta fel a vizet, majd órákra elhallgatott. Egy este odavetette:
– Úgy érzem, készülsz valamire.
– Miért gondolod? – kérdezte Anna.
– Más vagy.
A nő felnézett a könyvéből.
– Lehet, hogy egyszerűen felnőttem.
Erre nem tudott mit mondani. Kiment az erkélyre telefonálni. Anna nem hallotta a nevet, de nem is volt rá szüksége.
Telefonáljon csak.
A válókeresetet pénteken adta be. Egyedül, előzetes figyelmeztetés nélkül.
László még aznap tudomást szerzett róla: értesítés érkezett arra a közös e-mail-címre, amelyet évekkel korábban hoztak létre, és azóta alig használtak. A férfi a szokásosnál korábban ért haza, és az ajtócsapódásból Anna tudta: megtudta.
A konyhában állt. Várt.
László belépett, letette a telefonját az asztalra, és hosszan nézett rá.
– Ez meg mi?
– Válókereset – felelte nyugodtan. – El tudod olvasni.
– Elment az eszed?
– Épp ellenkezőleg. Most tértem magamhoz.
László leült. Ez meglepte Annát. Az ilyen helyzetekben általában állva maradt, fölé tornyosult, a jelenlétével próbált nyomást gyakorolni. Most azonban leült, mintha kihúzták volna alóla az erőt.
– Anna. Beszéljük meg rendesen.
– Rendben – mondta, és ő is helyet foglalt vele szemben.