– Nincs félretett pénzem – felelte Anna, és egyenesen a férfi szemébe nézett.
László pislogott egyet, mintha nem hallotta volna jól.
– Hogyhogy nincs? Hiszen már kapsz fizetést.
– A magam dolgaira költöm.
– Miféle „magad dolgaira”?
Anna hangja nyugodt maradt.
– Csizmára. Arra a csizmára, amit három éve nézegetek, és amit eddig sosem engedhettem meg magamnak.
A férfi ajka szétnyílt, aztán visszazárult. Látszott rajta, hogy nem talál kapaszkodót. Végül szó nélkül felkapta a telefonját, és kiment az előszobába.
Anna befejezte a mosogatást, gondosan áttörölte a kezét a konyharuhával, és közben furcsa felismerés suhant át rajta: ennyi az egész. Kell valami, ami az övé. Valami, amit nem lehet tőle egyszerűen elvenni.
László azonban nem az a fajta volt, aki csendben tudomásul veszi a változásokat. Hogy mire készül, azt Anna még nem sejtette.
Péntek este kiderült, hogy nem egyedül érkezik haza.
A konyhában állt, amikor két hang szűrődött be az előszobából. Az egyik Lászlóé volt, a másik élesebb, női, enyhén követelőző dallammal.
Kilépett a folyosóra.
Az ajtóban egy körülbelül harmincöt éves nő állt. Gondosan sminkelt, bézs kabátban, karján apró kutyával. Úgy mérte végig Annát, mintha a lakás egyik bútordarabja lenne – nem a legfontosabb.
– Ő Dóra – mondta László. – Egy kolléganőm. Csak beugrott egy pillanatra.
Egy pillanatra – ismételte magában Anna. Dóra lassan körbehordozta a tekintetét, mint aki ingatlanfelmérést végez.
– Barátságos – jegyezte meg minden érzelem nélkül.
Anna ajkán hibátlan mosoly jelent meg.
– Fáradjanak beljebb. Készíthetek teát?
A „pillanat” végül negyven percig tartott. Dóra kényelmesen elhelyezkedett a kanapén, kortyolgatta a teát, és főként Lászlóval beszélgetett az irodai pletykákról. Anna csendben ült mellettük, süteményt kínált, figyelt.
Gyorsan rájött, hogy Dóra nem szerető. Túl közvetlen volt, túl hanyagul bánt Lászlóval ahhoz. Egyszerű munkatárs – de akkor miért kellett idehozni?
A válasz akkor csúszott ki, amikor a nő távozott. Az előszobában, már a kilincsnél, könnyedén odavetette:
– László, Nóráról ne feledkezz meg. Várja a választ.
A férfi vállai egy pillanatra megfeszültek. Túl gyorsan bólintott, túl hangosan mondta, hogy „persze, persze”.
Nóra.
A név ott csengett Anna fejében, mint egy érme az asztalon, amely nem akar megállni.
Nem csapott jelenetet. Nem kutatott a telefonban éjszaka, nem forgatta ki a zakózsebeket. Az túl kiszámítható lett volna. László azonnal bezárkózik, ha támadást érez.
Anna más utat választott: figyelni kezdett.
Két héten át szemlélte a férfi mindennapjait. Kedden és csütörtökön rendre tovább maradt bent. A „kimegyek levegőzni” hirtelen rendszeressé vált, mindig telefonnal a kézben, az erkélyen. És volt még valami: új zoknik. Apróság, mégis szemet szúrt. Lászlót soha nem érdekelte, mit húz a cipőbe, most pedig három pár jó minőségű darabbal tért haza – nem a sarki boltból.
Egy vasárnap azt mondta, Józsefhez megy – ahhoz a Józsefhez, aki állítólag nyugdíjba készül.
– Sokáig maradsz? – kérdezte Anna.
– Olyan három órát. Elbúcsúztatjuk rendesen.
Anna bólintott. Megvárta, míg becsukódik az ajtó. Öt percet számolt, aztán kabátot vett, és utána indult.
Soha életében nem követett még senkit. Azt hitte, ez csak filmekben működik. Pedig elég volt néhány lépés távolság, és hogy ne tapadjon rá tekintettel.
László gyalog ment. A régi, sűrűn beépített városrészben laktak, minden közel volt. Nem a metró felé vette az irányt, hanem a kis park mellett haladt el, majd a bevásárlóközpont mögött, végül befordult egy udvarba, amelyre Anna korábban sosem figyelt fel. Szürke, ötemeletes ház, kopott előtető, kaputelefon.
A férfi kódot ütött be – nem csengetett. Ismerte.
Anna az utca túloldalán megállt. Pár perc múlva a harmadik emeleten felgyulladt a villany.
Nem volt szükség magyarázatra.
Sarkon fordult, és elindult a folyópart felé. Csak menni akart. Nem ott állni.
Meglepő módon nem a düh öntötte el. Inkább egy tiszta, hideg gondolat: mi lesz most?
A víz mentén sétált, nézte a part közelében úszkáló kacsákat. Nem az járt a fejében, hogyan tehette ezt László, hanem az, hogy ő mit akar. Milyen életet. Mire van szüksége.
Ez új érzés volt: nem körülötte forogtak a gondolatai, hanem saját maga körül.
Leült egy padra, elővette a telefonját, és írt Erikának: Ráérsz most?
A válasz szinte azonnal jött: Mindig. Mi történt?
Majd elmondom. Átmehetek?
Várlak.
Erika húsz percnyire lakott, egy téglából épült, kilencemeletes házban, ahol portás ült a földszinten, és a lift komótosan, ünnepélyesen araszolt felfelé. Anna a hatodikon szállt ki, csengetett.
Az ajtó rögtön kinyílt. Erika otthoni nadrágban, pólóban állt ott, bögrével a kezében. Nem kérdezett fölöslegesen.
– Gyere be.
Anna levette a cipőjét, leült a kanapéra, és akkor mindent elmondott. Dórát. A zoknikat. A szürke házat. A harmadik emeleti fényt.
Erika végighallgatta, egyetlen közbeszólás nélkül.
– Tudod a vezetéknevét? – kérdezte végül.
– Csak a keresztnevét. Nóra.
Erika letette a bögrét az asztalra.
– Rendben. A többit kiderítjük. Van saját számlád?
– Van.
Erika bólintott, és tekintetében már nemcsak együttérzés, hanem határozott terv körvonalai is látszottak.