– Ostoba vagy, László. Egyszerűen ostoba.
Anna halkan mondta ki, minden drámaiság nélkül. Nem emelte fel a hangját, nem csapta be az ajtót. Csak ült a konyhaasztalnál, és úgy nézett a férjére, mintha most látná először – és amit látott, az cseppet sem tetszett neki.
László lassan emelte fel a tekintetét a telefonjáról. Mindig így csinálta: kivárt egy pillanatig, mintha jelezni akarná, hogy fontosabb dolga van, és neki kell alkalmazkodnia.
– Tessék? Mit mondtál?
– Semmit. Egyél.
Anna felállt, és áthúzta a fazekat egy másik rózsára. Mozdulata gépies volt, begyakorolt. Tíz év alatt minden zegzugát kiismerte ennek a konyhának: tudta, melyik parkettaléc nyikorog, hol húz be a hideg az ablaknál – annál az ablaknál, amit László már három éve megígért, hogy kicserél.
Nem cserélte ki.
A pénz mindig az ő felségterülete volt. László egy logisztikai cégnél dolgozott – nem tulajdonosként, nem igazgatóként, csupán vezető beosztású menedzserként –, mégis úgy beszélt a munkájáról, mintha az ország teljes áruforgalma az ő vállán nyugodna. Jól keresett, ezt Anna tudta. Pontos összeget azonban sosem hallott tőle.
– Minek tudnád? – legyintett korábban. – Amire szükség van, megvan.
A „szükség” az ő kedvenc szava volt. Hetente egyszer adott pénzt bevásárlásra, pontosan kimérve az összeget. Ha Anna többet kért, úgy nézett rá, mintha valami életfontosságú szervét követelné.
– Múlt héten is kaptál – jegyezte meg ilyenkor. – Hová tűnik ennyi?
– László, minden drágább lett.
– Mindenkinek. Mások mégis megoldják.
Anna a körzeti rendelőben dolgozott, félállásban, adminisztrátorként. A fizetése szerény volt, szinte jelképes – és László pontosan tudta ezt. Talán épp ezért tartotta ilyen rövid pórázon. Láthatatlan volt ez a póráz, de annál szorosabb.
Sokáig nem nevezte nevén a helyzetet. Egyszerűen élt benne. Tűrt. Meggyőzte magát, hogy ez természetes, máshol is így van.
Aztán megjelent Erika.
Erika Zakharova a rendelő főnővére volt, negyvenkét éves, elvált, feltűnő fülbevalókat hordott, és soha nem suttogta el a véleményét. Anna kicsit tartott tőle, és egy kicsit irigyelte is.
Egy ebédszünetben a szűk dolgozói szobában ültek. Anna, szinte öntudatlanul, kibökte:
– Új csizmát kellene vennem. A régi teljesen szétesett. El kell kérnem rá a pénzt Lászlótól.
Erika lassan letette a teáspoharat, és a pereme fölött nézett rá.
– El kell kérned? Dolgozol, nem?
– Igen, de csak félállásban…
– Anna – szakította félbe határozottan. – Felnőtt nő vagy. Nem kérhetsz engedélyt egy pár csizmára.
Anna nem felelt. De belül valami elmozdult. Halk, alig észrevehető kattanás volt – mintha egy biztosíték a helyére csúszott volna.
A változás észrevétlenül indult, ahogy az igazán fontos dolgok általában.
Új vezető érkezett a rendelő élére: Katalin Arkagyjevna, energikus, ötven körüli nő. Két hét alatt átrendezett több rendelőt, elküldött egy udvariatlan recepcióst, és bevezette a fizetős vállalati konzultációkat. Ehhez teljes munkaidős, megbízható adminisztrátorra volt szüksége.
Erika Anna nevét javasolta.
– Én? – lepődött meg Anna. – Soha nem…
– Dehogynem – legyintett Erika. – Precíz vagy, értelmes és türelmes. Tudsz bánni az emberekkel. Mi kell még?
Katalin húsz percet beszélgetett vele, majd egyszerűen kijelentette:
– Hétfőtől teljes állásban számítok magára. Ennyi lesz a fizetése.
Az összeg kétszerese volt a korábbinak. Anna majdnem elszédült.
Hazafelé a metrón a sötét alagutat bámulta, és egyetlen gondolat zakatolt benne: saját számlát kell nyitnom. Nem közöset. Sajátot.
Lászlónak nem szólt azonnal.
Először csak elkezdett teljes munkaidőben dolgozni. A férje csak két hét múlva vette észre, amikor feltűnt neki, hogy Anna később ér haza.
– Hol voltál?
– Dolgoztam.
– Ilyen sokáig?
– Átmentem teljes állásba – felelte Anna nyugodtan, miközben kenyeret szeletelt. – Az új vezető ajánlotta. Elfogadtam.
Csend következett. László emésztette a hallottakat.
– És mennyit fizetnek?
– Eleget.
Először fordult elő, hogy nem válaszolt konkrétan a pénzre vonatkozó kérdésére. Érezte a férfi tekintetét a hátán, a lapockái között, mint egy hideg érintést.
– Értem – mondta végül László, és kiment a szobából.
Anna halkan kifújta a levegőt.
Csütörtökön, ebédszünetben besétált egy bankba. Húsz perc múlva már a táskájában lapult az új bankkártya. Egyszerű darab volt, jelentéktelen műanyag. Mégis, amikor a kezében tartotta, valami súlyosabb érzés telepedett rá – nem puszta öröm, inkább biztonság. Mintha a talaj szilárdabb lett volna a lába alatt.
A hónap végén megérkezett az első fizetése az új számlára. Megnyitotta az alkalmazást, nézte a számokat.
És elmosolyodott.
László azonnal megérezte, hogy valami megváltozott. Különös ösztöne volt az efféle apró elmozdulásokhoz. Mintha radarja lett volna Anna hangulatára: amikor a nő egy kicsit szabadabban lélegzett, ő rendszerint talált módot rá, hogy visszaszorítsa.
– Anna, kellene háromezret adnod – mondta egy este. – A fiúkkal összedobjuk ajándékra Józsefnek, nyugdíjba megy.
Korábban Anna már nyúlt is volna a pénztárcájáért. Nem azért, mert örömmel tette, hanem mert így szokta meg: kérdés nélkül adni, alkalmazkodni, nem vitatkozni. Most azonban valami egészen más készült megszületni benne.