— Hová megyünk most? — törte meg végül a csendet Lilla, miközben még mindig Márk vállának támaszkodott.
— Fogalmam sincs — válaszolta a férfi, és szorosabban vonta magához. — De megoldjuk. Együtt bármit.
Nem volt konkrét tervük, csak az az elszántság, hogy nem fordulnak vissza. Néhány napnyi bizonytalanság után Márk felhívott egy távoli rokont, aki a város másik felén lakott. Az idős asszony megsajnálta őket, és felajánlott egy apró szobát a házában. Nem volt tágas, a bútorok régiek voltak, az ablak huzatos, de a hely a sajátjuknak érződött. A néni alig kért pénzt, inkább csak azt ismételgette, hogy a fiatalokat segíteni kell, ha bajban vannak.
Márk attól a naptól kezdve szinte megszállottan keresett munkát. Korán indult, késő estig járta a várost, telefonált, jelentkezéseket adott le. Mintha az anyja kemény szavai nem összetörték volna, hanem valami dacos erőt ébresztettek volna benne. Nem akarta többé, hogy bárki is azt mondhassa: képtelen eltartani a családját.
Egy hónap múlva végre jött a hír: felvették egy országos áruházlánchoz területi képviselőnek. Az alapfizetés negyvenötezer forint volt, amit jutalék egészített ki. Nem volt mesés összeg, de biztos kezdetet jelentett. Három hónap elteltével, amikor már látszott, hogy a munka hosszabb távon is megmarad, kivettek egy egyszobás lakást. Felújított falak, használt, de gondosan válogatott bútorok, és Nórának egy saját kiságy az ablak mellett.
Lilla először érezte úgy hosszú idő után, hogy levegőhöz jut. Otthon maradhatott a kislányukkal anélkül, hogy minden bevásárlásnál számolgatnia kellett volna az aprót. Azt főzött, amit megkívántak, és ha elfogyott a pelenka, nem esett pánikba. A mindennapok egyszerűsége ajándéknak tűnt.
Eközben Erzsébet háza ismét elcsendesedett. Az első napokban még elfoglalta magát: port törölt, átrendezte a szekrényeket, fölösleges tárgyakat dobott ki. A rend hibátlan volt, a konyha csillogott. Minden pontosan olyan lett, mint régen. Csakhogy a csönd most nem megnyugtató volt, hanem nyomasztó. Korábban természetesnek vette az egyedüllétet, most viszont kongott körülötte az üresség.
Arra számított, hogy Márk hamarosan jelentkezik. Elképzelte, hogy a fia néhány nap múlva telefonál, talán bocsánatot kér, és szóba hozza a hazaköltözést. A készülék azonban néma maradt. Eltelt egy hét, aztán még egy, végül egy egész hónap.
A híreket nem tőle kapta meg, hanem a szomszédasszonytól, aki összefutott Márkkal a boltban. Tőle tudta meg, hogy a fiatalok albérletbe költöztek, és hogy a férfi rendes állást talált. Erzsébet bólintott, mintha mindezzel tisztában lenne, de belül fájdalmas szúrást érzett. A fia nem osztotta meg vele az életének alakulását.
Három hónap múltán végül rászánta magát, hogy felhívja. Sokáig nézte a kijelzőt, mielőtt megnyomta a hívás gombot. A kicsengés hosszúnak tűnt.
— Igen? — szólt bele Márk.
— Kisfiam, én vagyok — a hangja bizonytalanul csengett. — Hogy vagy?
— Rendben, anya.
— Úgy hallottam, dolgozol már. Örülök neki.
A vonal másik végén csend volt.
— Nem jönnél el hozzám egyszer? — kérdezte végül halkan. — Jó lenne látni. Hiányzol.
— Benézek a hétvégén — felelte Márk tárgyilagos hangon.
Amikor megérkezett, Erzsébet az ajtóban várta. Szorosan magához ölelte, nehogy elsírja magát. A konyhában teát töltött, pitét szeletelt. Beszélgettek munkáról, időjárásról, ismerősökről. Gondosan kerültek mindent, ami fájhatott volna.
Végül mégis kibukott belőle:
— És Lilla? Meg Nóra?
— Otthon maradtak.
— Miért nem jöttek?
Márk sokáig nézett az anyjára.
— Lilla nem akar ide visszajönni. És megértem.
Erzsébet ajka megfeszült. Védekezni akart, magyarázni, de a szavak nem találtak utat.
— Én csak meg akartalak óvni benneteket… — suttogta.
— Lilla nem szégyent hozott ránk. Dolgozott, hogy segítsen. Te mégis megaláztad, és elküldted a gyerekkel együtt. Szerinted ezt könnyű elfelejteni?
Nem érkezett válasz. Márk kiitta a teáját, majd felállt.
— Mennem kell. Majd jelentkezem.
Az ajtó csukódása után Erzsébet a konyhában maradt. Az asztalon ott állt a másik, érintetlen csésze. Felidéződött benne az a bizonyos este: a dobozok, Lilla sápadt arca, Nóra sírása, Márk némán pakoló alakja. Talán elég lett volna egy csendes beszélgetés. Talán nem kellett volna kiabálni.
Most a fia havonta egyszer látogatja meg. Egyedül érkezik, és egyedül távozik. A ház tiszta, rendezett — és teljesen üres.
Az ablakhoz lépett. Az almafán már csak néhány levél kapaszkodott, a szél ide-oda lengette őket. Közeledett a tél, a korai sötétség és a hosszú esték. Valaha nem félt ettől. Most viszont nyugtalanította a gondolat.
Kezébe vette a telefonját. Megfordult a fejében, hogy felhívja Márkot, és bocsánatot kér. Hogy elmondja, tévedett, és szeretné, ha Lilla és Nóra is eljönnének. A számot be is ütötte, de mielőtt kicsöngött volna, megszakította a hívást. Úgy érezte, hiába mondaná ki — a kimondott sértések már nem vonhatók vissza.
Visszaült az asztalhoz, elővette a költségfüzetét. A lapokon most már csak az ő kiadásai sorakoztak. Kevés tétel, kevés szám. Egyetlen ember élete egy nagy, csendes házban.