Márk újra megpróbált közbelépni, de Erzsébet ezúttal sem hagyta szóhoz jutni.
— Állásod sincs, az én kenyeremet eszed, és még te oktatsz ki, hogyan viselkedjem a saját lakásomban? — csattant fel, hangja élesen hasított a levegőbe.
A mondatok súlya után Márk elnémult. Vonásai megkeményedtek, tekintete elborult. Lilla tisztán látta rajta, mennyire összeroppantják ezek a helyzetek. A sikertelen állásinterjúk emléke ott ült a vállán, mintha láthatatlan teherként nyomná, és minden ilyen vita csak mélyítette benne a haszontalanság érzését.
Éjszakánként Lilla hangtalanul sírt. Arcát a párnába temette, hogy se Márk, se Nóra ne hallja. Legszívesebben elszaladt volna ebből a házból, akár céltalanul is, csak ne kelljen tovább ebben a fojtogató légkörben élni. De nem volt hová menniük. A pénzük alig volt elég a legszükségesebbekre.
Egyik este, műszak után a kávézó vezetője minden alkalmazottat a konyhába hívott.
— Maradt néhány adag étel, amit nem tudunk holnapig eltárolni — mondta, és a pultra készített dobozokra mutatott. — Saláták, főtt ételek, péksütemények. Aki szeretné, vigyen belőle. Különben megy a kukába.
Lilla közelebb lépett. A dobozokban csirkés saláta, tésztaköret húspogácsával, káposztás batyuk sorakoztak. Minden friss volt, jó illatú, egyszerűen csak aznap nem fogyott el. A vendéglátásban ez megszokott dolog: ami megmarad, a személyzet kapja.
— Elvihetek hármat? — kérdezte bizonytalanul.
— Persze, nyugodtan — érkezett a válasz.
Hazafelé menet Lilla szinte megkönnyebbülést érzett. Végre nem száraz krumpli vagy olcsó gabona kerül az asztalra. Talán még spórolni is tudnak egy keveset. És ki tudja — talán Erzsébet is kevésbé lesz ellenséges, ha látja, hogy igyekszik hozzájárulni a háztartáshoz.
Otthon a konyhaasztalra tette a dobozokat. A fedelükön ott virított a kávézó feltűnő emblémája. Márk a szobában játszott Nórával, amikor Erzsébet meghallotta a zajt, és kijött.
— Ez meg micsoda? — kérdezte, gyanakvó pillantással.
— A munkahelyemről hoztam. A megmaradt ételeket szétosztották. Minden friss, csak nem tartható el holnapig — magyarázta Lilla, és felnyitotta az egyik dobozt.
Erzsébet arca elkomorult. Közelebb hajolt, belenézett, majd undorral tolta arrébb az edényeket.
— Maradék? Idehozod a maradékot? — hangja jegessé vált. — Szemetet akarsz velünk etetni?
— Nem szemét — felelte Lilla halkan, de igyekezett nyugodt maradni. — Egyszerűen nem adták el. Teljesen rendben van, mindenhol így csinálják.
— Mindenhol? — csattant fel Erzsébet. — És szerinted ez rendben van? Hogy mások után maradt ételt cipelsz haza? Micsoda szégyen!
— Erzsébet, ezek nem maradékok, csak…
— Elég volt! — kiáltotta az asszony, és az ajtó felé intett. — Nem vagyunk mi állatok, hogy ilyenből együnk!
Lilla hátrált egy lépést. A folyosón megjelent Márk, karjában Nórával. A kislány a kiabálástól megrettent, és sírva fakadt.
— Anya, kérlek, nyugodj meg — próbált közelebb lépni Márk.
— Látod, mire jutottunk miatta? — vágott vissza Erzsébet. — Koldus módjára hordja ide az ételt! Az én otthonomba! Egész életemben tisztességgel dolgoztam, és most ezt kell látnom?
— Ez rendes étel, anya — mondta Márk csendesen, de határozottan.
— A rendes ételt boltban veszik meg! Nem könyöradományként hozzák el valahonnan! — vágta rá az asszony, majd Lillára szegezte tekintetét. — Csomagolj össze. Most azonnal. Vidd a gyereket is. Nem csinálsz ebből a lakásból menhelyet!
Lilla dermedten állt, karját maga elé fonva. Szavai elakadtak, mintha a torkában rekedtek volna. Nóra sírása egyre hangosabb lett.
— Anya, ha Lilla megy, én is vele tartok — szólalt meg Márk komoran.
Erzsébet meghökkent. — Tessék?
— A családommal maradok — felelte, majd bevitte Nórát a szobába, lefektette a kiságyba, és elővette a bőröndöt.
Erzsébet mozdulatlanul állt a konyhában, ökölbe szorított kézzel. Lilla szó nélkül elsétált mellette, és remegő ujjakkal kezdte összeszedni Nóra ruháit, játékait. Márk csendben pakolta az iratokat és a saját holmiját. Nem telt bele húsz perc, és mindenük két táskába fért.
Amikor kiléptek az ajtón, Márk egyik karján Nórát tartotta, a másikkal a csomagokat cipelte. Lilla egy doboz játékot és egy szatyrot vitt. Erzsébet a küszöbön állva figyelte őket. Az arca kemény maradt, a szeme száraz — mégis bujkált benne valami bizonytalan rezdülés, amit Lilla nem akart megfejteni.
A buszmegállóig gyalogoltak. Leültek a padra. Nóra Márk mellkasán hamar elaludt. Márk a sötét aszfaltot nézte, mintha ott keresné a választ. Lilla közelebb húzódott hozzá, fejét a vállára hajtotta, és próbált erőt meríteni abból, hogy legalább együtt vannak.