Másnap estére már össze is szedték minden holmijukat. Nem volt sok: néhány ruha, pár könyv, a baba dolgai. Három utazótáskába és néhány kartondobozba belefért az egész életük. Márk egyik ismerőse vitte el őket autóval Erzsébet házához.
Amikor az ajtó kinyílt, az asszony szó nélkül mérte végig őket. A fiát, akinek karikás volt a szeme. Lillát, aki Nórát tartotta a karján. A csomagokat a küszöbön.
— Gyertek — mondta végül tárgyilagos hangon. Nem volt benne sem melegség, sem elutasítás.
A házban rend és csend uralkodott. A levegőben régi bútorok és könyvek illata keveredett. Erzsébet a folyosó végéig vezette őket, és benyitott egy kisebb szobába. Kétszemélyes ágy állt benne, mellette szekrény, az ablak pedig a kertre nézett, ahol egy idős almafa hajolt a kerítés felé.
— Nóra is itt alszik majd velünk? — kérdezte halkan Lilla.
— Hát hol máshol? — felelte Erzsébet vállrándítással. — Több hely nincs.
Az első néhány nap békésebben telt, mint Lilla számított rá. Márk reggeltől estig a számítógép előtt ült, álláshirdetéseket böngészett, önéletrajzokat küldött szét, telefonált. Lilla a kislánnyal foglalkozott, főzött, rendet rakott. Erzsébet többnyire a saját szobájában maradt, csak étkezéskor vagy a híradó idején jött ki a konyhába.
Egy hét elteltével azonban Lilla megérezte a levegőben a változást. Először csak apró megjegyzések hangzottak el. Túl sokáig ég a villany. Feleslegesen folyik a víz. Aztán a kifogások egyre gyakoribbak lettek.
— Miért kell minden áldott nap levest főzni? — állt meg egy délelőtt Erzsébet karba tett kézzel a konyhaajtóban. — A gáz nem ingyen van. Főzz egyszerre többet, az kitart pár napig.
— De könnyen megromlik — válaszolta Lilla anélkül, hogy megfordult volna, miközben kavargatta az ételt.
— Nálam semmi sem romlik meg. Tudni kell rendesen eltenni.
Lilla inkább hallgatott. Az anyósa még néhány percig figyelte, majd sóhajtva visszavonult. Egy órával később újra előkerült, ezúttal a poros ablakpárkány miatt emelve fel a hangját. Este pedig Nóra sírását hozta szóba, mondván, nem tud tőle aludni.
Márk többször is próbált közbelépni.
— Anya, ne kezdd már…
— Ez az én otthonom — vágta rá Erzsébet hűvösen. — Befogadtalak benneteket. Hadd legyen már szavam abban, mi hogyan történik itt.
A pénzük közben teljesen elfogyott. Pelenkára is alig futotta. Márk végül nehéz szívvel megkérte az anyját, adjon kölcsön kétezer forintot. Erzsébet elővette kopott pénztárcáját, lassan megszámolta a bankjegyeket, majd az asztalra tette őket.
— Majd visszaadjátok, ha lesz munkád — mondta fáradt hangon.
Lilla tudta, hogy az asszony nyugdíja mindössze tizennégyezer forint. A rezsi majdnem a felét felemészti, a maradékból élelmiszerre és gyógyszerre telik. Most pedig hárman költöztek hozzájuk, egy kisgyerekkel együtt, akinek pelenka, tápszer, ruha kell. Esténként Erzsébet elővette megsárgult füzetét és számológépét, tételesen felírta a kiadásokat. Homloka ráncba szaladt, fejét csóválta.
Lilla egyre inkább úgy érezte, terhére van mindenkinek. Felesleges plusz egy fő a házban. Látta az anyósa sóhajait, amikor ránézett. A száj összeszorítását, ha Nóra felsírt. A hűtő tartalmára vetett pillantásokat, mintha fejben számolná, milyen gyorsan fogy minden.
— El kell mennem dolgozni — mondta egyik este Márknak, amikor már lefeküdtek.
— És Nórával mi lesz? — kérdezte a férfi.
— Te vigyázol rá, amíg állást keresel. Én keresek valami részmunkaidőset.
Márk tiltakozni akart, de végül lenyelte a szavakat. Igaza volt.
Lilla hamar talált is egy hirdetést: takarítót kerestek a főutcai kis kávézóba, reggel nyolctól délután egyig. A fizetés havi tizenötezer forint volt. Nem sok, de több a semminél. Az interjún az adminisztrátor, egy fáradt tekintetű, középkorú nő alaposan végigmérte.
— Holnap kezdhet — bólintott végül.
A munka kimerítő volt. Felmosás, asztalok törlése, mosdó takarítása, szemetesek ürítése. Műszak végére sajgott a dereka és a talpa. Mégsem panaszkodott. Szükségük volt minden fillérre, és legalább nem érezte magát teljesen kiszolgáltatottnak Erzsébet házában.
Két hét múlva kapta meg az első fizetését: hétezer-ötszáz forintot. A felét szó nélkül átnyújtotta az anyósának. Erzsébet elvette, zsebre tette, és egyetlen szó nélkül visszavonult a szobájába. Lilla hiába várt valami reakciót — egy bólintást, egy halk köszönömöt — nem érkezett semmi.
A hangulat napról napra feszültebbé vált. Erzsébet már nem is próbálta leplezni az elégedetlenségét. Ha Lilla főzött, túl sok alapanyagot használt. Ha nem főzött, akkor hanyag volt. Ha mosogatott, túl bőven engedte a vizet.
Márk ilyenkor újra és újra megpróbált a felesége mellé állni, de minden egyes alkalommal érezhetően nőtt a feszültség köztük, mintha a ház falai is visszhangozták volna a kimondatlan sérelmeket.