— Azonnal tűnjetek el innen! Nem vagyunk állatok, hogy a maradékotokat együk! — rikácsolta az anyós, és heves mozdulatokkal hadonászott a levegőben.
Lilla átvette Nórát a másik karjára, vállával nekitolta a lépcsőház ajtaját. A bevásárlószatyor súlya húzta lefelé, a pelenkázótáska pedig folyton lecsúszott a válláról. A kislány nyűgösen fészkelődött — álmos volt és kimerült, de még két emelet választotta el őket a lakástól. Lift nem működött a házban, a babakocsit pedig egyéves gyerekkel együtt felcipelni a negyedikre szinte emberfeletti feladatnak tűnt.
Amikor végre beértek, a lakás csendje fogadta őket. Márk még nem ért haza a munkahelyéről. Lilla lefektette Nórát a kiságyba, majd vizet tett fel forrni teához. Leült az asztalhoz, és ellenőrizte a telefonját. Nem érkezett üzenet. Ez nála azt jelentette, hogy minden a megszokott mederben halad. Az órára pillantott — fél hét múlt. Hamarosan itthon lesz, ideje vacsorát készíteni.
A külvárosi panel aprócska volt, gyerekkel különösen szűknek érződött. A kiságy, a pelenkázóasztal és a játékokkal teli dobozok a szoba jelentős részét elfoglalták. A konyhában hárman alig fértek el egyszerre. Mégis ez volt az otthonuk. Igaz, bérelt lakás, de a saját terük. Egy hely, ahol becsukhatták az ajtót a világ előtt, és együtt lehettek — immár hárman.
Márk egy kereskedelmi vállalatnál dolgozott értékesítési menedzserként. A fizetése szerény volt: nettó harmincnyolcezer forint. A lakbér elvitt tizenötöt, a rezsi további hármat. Így nagyjából húszezer maradt minden másra: élelmiszerre, pelenkára, gyógyszerekre, Nóra kinőtt ruháinak pótlására. Lilla megtanulta, hogyan lehet minden fillért beosztani. Az akciókat figyelte, nagy adagokat főzött több napra, és ha kellett, maga javította meg a gyerek ruháit.
Aznap este Márk a szokásosnál később érkezett. Szótlanul akasztotta fel a kabátját, majd leült a konyhaasztalhoz, és a telefonját bámulta. Lilla elé tette a hajdinát húsgombóccal, és leült vele szemben.
— Milyen napod volt? — kérdezte óvatosan.
— Elment — felelte a férfi anélkül, hogy felnézett volna.
Lilla azonnal érezte a feszültséget a hangjában. Valami nincs rendben — de nem faggatta. Tudta, hogy Márk úgyis megszólal, ha készen áll rá. Vacsora után a férfi sokáig ült az erkélyen, cigarettázott, pedig fél éve letette. Végül visszajött, leült mellé a kanapéra, és hosszan hallgatott.
— Lilla… leépítés lesz a cégnél — szólalt meg végül tompán. — Veszteségesek vagyunk. Az egész részleget megszüntetik. Két hét, és vége.
A nőben egy pillanatra megállt a levegő. Belül pánik szorította össze a mellkasát, mégis nyugodtnak próbált látszani.
— Megoldjuk — mondta, és megszorította a férje kezét. — Találsz másik munkát. Van tapasztalatod, referenciád. Nem maradsz sokáig állás nélkül.
Márk bólintott, de a tekintetében ott bujkált a bizonytalanság.
A következő két hét ijesztő gyorsasággal telt el. Megkapta az utolsó fizetését és némi végkielégítést. Ez legfeljebb egy-másfél hónapra biztosított tartalékot, ha nagyon meghúzzák a nadrágszíjat. Márk azonnal álláskeresésbe kezdett: önéletrajzokat küldött, hirdetéseket böngészett, interjúkra járt. Mindenhol vagy más területen szerzett tapasztalatot vártak, vagy olyan alacsony bért ajánlottak — tizenkét-tizenötezer forintot —, amiből képtelenség lett volna fenntartani a lakást.
Eltelt egy hónap. Aztán még egy. A félretett pénz fokozatosan elfogyott. Először az élelmiszer és a bérleti díj vitte el a tartalékot. Később Márk kénytelen volt kisebb összegeket kölcsönkérni az ismerőseitől — ötezret innen, hármat onnan. A lakás tulajdonosa egyre gyakrabban telefonált, sürgette a tartozást. Márk haladékot kért, de a türelem fogyóban volt.
— Hitel van a lakáson — közölte kemény hangon a tulaj. — A bank nem vár. Ha nem fizetnek, menniük kell.
Lilla sem tétlenkedett. Üzleteket, kávézókat, szépségszalonokat hívott végig, de mindenhol rugalmas beosztást követeltek. Egy egyéves gyerek mellett ez megoldhatatlan volt. Bébiszitterre nem tellett, bölcsődébe pedig még túl kicsi volt Nóra. Olyan helyzetbe kerültek, amelyből nem látszott kiút.
Amikor a tulaj harmadszor is jelentkezett, és három napos határidőt szabott, Márk némán tette le a telefont, majd a kezébe temette az arcát.
— Mihez kezdünk most? — kérdezte Lilla halkan.
— Fogalmam sincs — válaszolta a férfi, a padlót bámulva. — Talán… a szüleid?
— Ők Debrecenben élnek, egyetlen szobában. Ott lakik a testvérem is. Így is alig férnek el.
Márk sóhajtott.
— Akkor marad anyám.
Úgy mondta ki, mintha száműzetést javasolna egy távoli országba.
Erzsébet egyedül lakott egy kis házban a város peremén. Öt éve özvegyült meg, azóta hozzászokott a csendhez és a magányhoz. Márk hetente egyszer felhívta, néha beugrott hozzá fél órára. De hogy odaköltözzenek? Az teljesen más helyzet lett volna.
— Szerinted egyáltalán belemegy? — kérdezte Lilla, felidézve az esküvőjük napját: az összeszorított ajkakat, a hűvös pillantást. „Remélem, tudod, mit teszel, fiam.”
— Muszáj lesz — felelte Márk fáradtan. — Nincs más választásunk.
Aznap este felhívta az édesanyját. A beszélgetés nem tartott sokáig. Erzsébet végighallgatta a történteket, majd rövid csend után ennyit mondott:
— Jöjjetek. De csak ideiglenesen.