– Dóra erre a feladatra termett! – súgta Anna izgatottan a barátnőjének egy esti Earl Grey fölött, miközben a porceláncsésze finoman koccant az aljhoz. – De mi történik, ha mégsem kell neki? Ha Dóra nem nyeri el Márk tetszését? Nem hibázhatunk. Egy visszautasítás örökre beszennyezné a nevét.
A következő pillanatban, egy hidegen kiszámított, kegyetlen ötlettől vezérelve megszületett benne a megoldás, amelyet önmagában szinte tréfának nevezett.
– Küldjük először Lillát. Próba gyanánt. Afféle előőrs. Ha a sejk – minden várakozás ellenére – érdeklődést mutatna iránta, az maga lenne a csoda. Ha viszont nem… nos, az senkinek sem fog fájni. Ugyan ki emlékezne egy „sikertelen” lány arcára a társasági körökben?
Lilla nem ellenkezett. Hozzászokott már, hogy saját otthonában is csupán árnyékként létezzen. Mégis, amikor indulás előtt utoljára a repedt tükörbe nézett, barna szemében most nem a megszokott csendes belenyugvás csillogott. Valami új jelent meg benne: halk, de hajlíthatatlan dac. Mint amikor egy apró hajtás készül áttörni a betonon.
A sivatag perzselő levegője és a körülötte feszülő, súlyos némaság fogadta. A palota messziről káprázatos látványt nyújtott, közelről azonban szépsége hidegnek és élettelennek tűnt, mintha csupán díszlet volna.
Egy elkülönített lakosztályba kísérték, ahol hangtalan szolgálók vették körül. Úgy mozogtak, akár az árnyékok. Bíborszín selyembe öltöztették, amely a lebukó nap fényét idézte. Egyetlen mosoly sem villant, senki nem kérdezte, kimerítette-e az utazás. A levegőt nehéz, édes füstölők illata lengte be – és valami megfoghatatlan szomorúság.
Márk a fogadóteremben várta. A magas boltívek félhomályba burkolóztak. A férfi faragott, sötét trónszéken ült, vakítóan fehér öltözékben. Tekintete mély és komor volt, akár a csillagtalan éjszaka a sivatag felett. Amikor Lillára nézett, pillantásában nyílt elégedetlenség villant.
– Te Anna lánya vagy? – kérdezte, hangja erőteljesen zengett végig a kupola alatt.
– Igen – felelte Lilla nyugodtan. Hangja tisztán csengett, félelem nélkül. Nem hajtotta le a fejét.
– Az édesanyád levele szerint te testesíted meg az eszményi menyasszonyt – folytatta Márk hűvösen. – Kifogástalan neveltetés, három nyelv magabiztos ismerete, kiváló zenei műveltség, tökéletes társasági modor.
Lilla ajkán halvány mosoly jelent meg. Ebben a komor teremben úgy hatott, mintha madárdal szólalt volna meg egy sírkamrában.
– Fenség, édesanyám vagy téved, vagy szándékosan szépített a valóságon. Tízéves korom óta nem ültem zongoránál. Ha egyedül vagyok, verseket szoktam hangosan olvasni – talán túlságosan átéléssel. És… nem tudok szerepet játszani.
A férfi szemöldöke lassan összerándult.
– Akkor miért vagy itt?
– Mert elküldtek – válaszolta Lilla, és egyenesen a szemébe nézett. – Afféle élő próbának. Hogy teszteljék az ön… nagylelkűségét. És hogy előkészítsék a terepet a húgom érkezéséhez.
A teremben megfagyott a levegő. Márk mozdulatlanná vált. Soha senki nem beszélt vele ilyen nyersen – sem udvaronc, sem diplomata, sem családtag. A Sivatag Urát mindenki óvatos tisztelettel, kimért szavakkal szólította meg.
Most azonban egy fiatal nő állt előtte, aki nem hajolt meg, és nem burkolta igazságát udvarias hazugságokba.
A harag nem csapott fel benne, ahogyan azt bárki várta volna. Ehelyett jéghideg, fegyelmezett lelke mélyén valami apró rezdülés támadt. Egy érzés, amelyet régóta nem tapasztalt: az éles, makacs kíváncsiság, amely lassan, de feltartóztathatatlanul kezdett utat törni benne.