„Rútságát” csipkelődésből küldték a sejk elé – legalább ott akad majd valaki, aki megszereti… Ám a férfi térdre ereszkedett előtte, és rekedt hangon annyit mondott: – Te vagy a sorsom.
A Rub al-Khali végtelen homoktengerének szívében, ahol a nappal perzselte dűnék alkonyatkor eggyé olvadnak az ég ibolyába hajló tükröződésével, s a szél letűnt korok titkait hordozza a szemcsék között, ott magasodott egy palota, mintha csak káprázat lenne.
Vakító fehér márványból emelték, falait éjféli kékségű lazurit berakások díszítették, minden felületét tükörsimára csiszolták. Nem egyszerű lakhely volt, hanem a hatalom és az elszigeteltség bevehetetlen bástyája: Márk birtoka.
Nevét a sivatag peremétől a világ pénzügyi központjaiig suttogták. Milliárdos volt, egy gazdag emírség kérlelhetetlen vezetője, aki egyetlen aláírásával országokat emelhetett fel jólétbe, vagy taszíthatott vissza a jelentéktelenség homályába.
A gondosan megformált, hideg arcvonások mögött azonban láthatatlan sebekkel szabdalt lélek rejtőzött. Mindazok, akikben valaha megbízott, cserbenhagyták. Nők, akik csupán olajmezőinek csillogását látták benne; barátok, akiket a befolyása vonzott; sőt saját rokona is, aki irigységtől vezérelve döfte hátba.
Túl régóta nem hitt már az érzelmek tisztaságában – különösen nem abban a szerelemben, amelyet nem gyémántokkal fizetnek meg, és nem diplomáciai tárgyalótermekben alkudoznak ki.
Eközben, egy esőáztatta, zöld lankákkal körülölelt európai kisvárosban élt egy fiatal nő, Lilla. A környezete csupán „kudarcra ítélt gyereknek” bélyegezte. Nem azért, mintha csúnya lett volna, hanem mert képtelen volt beleilleszkedni abba a mesterkélt illemszabályokkal átszőtt világba, amelyet a családja elvárt.
Sűrű, sötét szemöldöke – amelyet anyja, Anna, sóhajtozva „vad bozótosnak” nevezett – karaktert adott az arcának. Büszke vonalú orrát egy cigány dédanyjától örökölte, bőrén aranyló szeplők szóródtak szét, amelyeket a legdrágább kozmetikumok sem tudtak eltüntetni.
Húga, Dóra mellett – aki légiesen könnyed, szőke hajával, porcelánfinomságú arcvonásaival és kifogástalan modorával a társasági események ünnepelt csillaga volt – Lilla esetlen árnyéknak tűnt. Nyers szókimondása gyakran sértőnek hatott, és legszorosabb társaságát a régi, porillatú könyvek jelentették, amelyek között menedékre lelt.
A család, amely egykor büszkén viselte a Winter nevet, már csupán halvány emléke volt régi önmagának. Az apa csődbe jutott, majd saját kezével vetett véget életének, maga mögött hagyva adósságokat és szégyent.
Anna kétségbeesetten próbálta megőrizni a családi hírnév maradékát. Utolsó megtakarításaiból erőltetett vacsorákat rendezett, ahol Dóra úgy ragyogott, mint egy drága, ám üres díszlet. Lillát ilyenkor könyörtelenül a konyhába száműzték, mondván: „különös külsejével ne zavarja a vendégek nyugalmát”.
Egy napon azonban váratlan fordulat érkezett. Anna személyesen kézbesített levelet kapott, vastag, pecsétes borítékban. A feladó a család régi ismerőse volt, aki időközben egy befolyásos arab állam nagykövetévé emelkedett.
A gondosan megfogalmazott sorok sorsfordító hírt közöltek: Márk, a sivatag ura, házasságot tervez. Nem romantikus fellángolásból, hanem egy megingathatatlan politikai szövetség megpecsételésére. Olyan feleséget keresett, aki előkelő családból származik, kifinomult nevelést kapott, engedelmes és természetesen kifogástalan szépségű.